Engesztelő örömünnep

Frank London biztos hívó szó számomra évek óta. Amikor először hallottam őt trombitálni közel 20 évvel ezelőtt a Budai Parkszínpadon a WOMUFE fesztiválon a Klezmatics együttes élén, és láttam a társakkal, a zenével való hihetetlen együttélését, nem hagyom ki lehetőség szerint egyetlen budapesti fellépését sem.

Így volt ez a 2000-es évek elején, amikor a Klezmatics a Szigeten lépett fel a világzenei színpadon, vagy amikor Millenárison a Klezmer’s Brass All Stars-szal játszott. London ezúttal a Zsidó Nyári Fesztiválon a Nigun együttes sztárvendége volt kedden este a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában. Legalábbis így hirdették.

Ha van szó, ami nem illik a világhírű New York-i muzsikusra, akkor az a „sztár”. Aki nem ismerte őt és a zenekar tagjait, azt hihette, hogy csupán egy közülük, aki ugyanolyan izgatottan téblábolt, hangolt kezdés előtt, mint a többiek. Nem volt külön látványos bevonulása a színpadra, az első pillanattól együtt indultak nagy kalandjukra.

Az ezer felé áradó muzsikát játszó magyar zenekar és London játéka úgy olvadt össze, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig volt itt szelíd cool, fékevesztett, John Coltrane-t idéző free jazz, mélységes spiritualitású könyörgés és a végén mindent elsöprő vidám klezmer. Párniczky András kifinomult gitárjátéka, a ritmusszekció – Baló István dobos és Ajtai Péter bőgős - szinte megszállott áradása, Bede Péter kimunkált klarinét- és szaxofonszólói pompásan együtt éltek a vendég hol mélyen meditatív, hol szertelenül virtuóz, szívvel és humorral teli trombitajátékával. Valószínűleg nemigen volt idejük próbálni, ám a nagy zenészek láthatatlan közös hullámhosszai és néhány játékos egyezményes jel elegendők voltak ahhoz, hogy az egyes darabok csiszoltan, kerek egészként szólaljanak meg.

Fotó: Nigun.hu

A legmegragadóbb mégis az a kompozíció volt, amellyel – a hely szellemének megfelelően – a közelgő zsidó őszi nagyünnepekre emlékeztettek. „Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy megbocsássanak nekünk” – mondta London, utalva a Jom Kipurra, az Engesztelés Ünnepére. A darab, amelyben a szépülő zsinagóga fenséges falai között a trombita úgy szólt, mint egy megtisztító fohász a világ káoszát idéző zenekarral szemben, olyan intenzitással vett körül minket, hogy valóban elgondolkodhattunk: „tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép.”

A koncert után néhány szót váltottunk Frank Londonnal és felidéztük első találkozásunkat. Ez az este is ott marad a szívünkben minden hangjával, a belső és külső béke reményével.