A világ gyémánttengelye a hülyeség

Negyven éve ugyanott, az Élet és Irodalomnál (ÉS) dolgozik. Váncsa István nem tartja magát fajtiszta buddhistának, de a a jövő nem nagyon tud különösebb újdonsággal szolgálni számára. A magyar jelenről pedig azt mondja, a Fideszen kívül még senki sem valósította meg, hogy egész kormányzását az emberi hülyeségre alapozza, ráadásul minden korábbi elképzelést meghaladó merészséggel és kreativitással kihasználva a lehetőségeket.

- Ritkán ad interjút. Nem kérdezik vagy hárít?

- Hacsak tehetem, hárítok. Tudniillik magát a jelenséget, amikor egy újságíró interjú formájában mondja el, amit gondol, kissé faramuci dolognak tartom. Én, amit magának elmondok, meg szoktam írni. De most úgy döntöttem: ha kíváncsi rám, miért ne?

- Szövegelőállító kisiparosnak titulálja önmagát. Szándékosan rombolja a szakma nimbuszát vagy csak le akarja vakarni a sok hozzá tapadt mázt az újságírásról?

- A szakmának szerintem nincs nimbusza. Valamikor régen talán volt, de a sajtóstruktúra átalakulása miatt ez mostanra teljesen elkopott. Az, hogy az újságíró társadalom kikből áll össze, milyen képességű, elhivatottságú, felkészültségű emberekből verbuválódik, elsősorban attól függ, hogy milyen a keret, amely a munkatársakat várja. Ha a sajtó éhbérért dolgozó, alkalmatlan személyeket akar foglalkoztatni, mert az előállítandó színvonalat ilyenekkel is meg tudja oldani, akkor ennek megfelelő lesz az újságíró gárda összetétele. A Kádár-kori sajtó nívója sem volt az egekben, de a mából visszatekintve az az időszak aranykornak látszik.

- Júniusban betöltötte a hatvanötöt, nyugdíjba mehetne. De egy újságíró holtáig újságíró marad.

- Így van. Én jelenleg is az ÉS munkatársa, főszerkesztő-helyettese vagyok, s amíg lehet, aktív leszek. Nem tudom másképp elképzelni, már csak azért sem, mert egész életemet ennél a lapnál éltem le. Negyven éve dolgozom egyetlen helyen, ilyen a sajtóban, de más szakmákban sem sűrűn fordul elő. Ez tulajdonképpen a pszichopátia valamilyen neme, egyfajta aberráció. De hát az ÉS-t az első pillanattól fogva olyan közegnek éreztem, ahol létezni tudok, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, és nem kényszerülök kompromisszumokra, legalábbis nem elfogadhatatlanokra.

- Szóval az ÉS otthon az otthontalanságban?

- Én a világban sem érzem magam otthontalanul. A világnak arról a kis szeletéről, amiben mi itt éldegélünk, persze megvan a magam véleménye, s ez rendkívül pesszimista. De az, hogy a jelent siralmasnak, a jövőt még siralmasabbnak gondolom, nem vezet szükségképpen oda, hogy a hangulatom is siralmas legyen. Ehhez hozzátehetek egy járulékos információt. Nem mondom, hogy fajtiszta buddhista vagyok, de '68 óta foglalkozom buddhizmussal, olvasgatom az irodalmat, meditálgatok. Egyébként a buddhizmus nem is vallás, sokkal inkább életszemlélet, valamiféle mentálhigiénés rendszer. Más kérdés, hogy a gyakorlatban vallásként működik, mert a nép vallást akar.

- Árulja el, hogyan viseli ezt a világot, amit nagyon sokan, egyre rosszabbul tűrünk? Hiszen az írásaiban reflektál a történésekre, de a lelkét mintha nem érintené meg.

- Mert nem hagyom, hogy megérintsen. Nagyjából erről szól a buddhizmus. Eleinte nem tudtam, akkor jöttem rá, amikor már a gyakorlatban éreztem, hogy a környezet hullámverései nem érnek el a belső tóig.

- Egy sárréti kis faluban nőtt fel. Hogyan lett önből városi publicista?

- Apám asztalos volt, anyám női szabó, aki egész életében verseket írt, a harmincas évektől megjelent antológiákban, kötetét is kiadták. A könyvek szeretete szerves része volt az életünknek, én már ötévesen megtanultam olvasni, s harmadikos koromtól folyamatosan és rengeteget olvastam. Így viszonylag hamar rájöttem, hogy a világirodalom hihetetlenül tágas, gazdag, borzasztóan értékes, óriási építmény, és az, hogy én ehhez valaha is egyetlen követ hozzáillesztek, aminek értelme, funkciója van - egyszerűen nem lehetséges. Tehát többet érek azzal, ha olvasok, mint azzal, ha írok.

- De hát évtizedek óta írásból él!

- Igen, viszont soha egyetlen sort sem írtam le, amire ne lett volna megrendelésem. Nem vagyok író abban az értelemben, ahogy ezt fel szokták fogni. Mert íróvá akkor válik az ember, amikor valamiféle belső kényszer űzi-hajtja arra, hogy szöveget termeljen ki magából. Bennem ilyen belső kényszer soha nem volt. A belső kényszereim arra irányultak, hogy honoráriumot kapjak.

- Na azért nem mindig! Írt két szakácskönyvet.

- Mindigis érdekelt a főzés. Anyám otthon dolgozott, és persze főzött. A konyhában a szemem láttára zajlott le valamiféle átalakulás, varázslat, amit meg akartam tanulni. Aztán a kilencvenes évek elejére összegyűlt egy hatalmas papírdoboz, részben anyámtól, anyósomtól örökölt, másrészt saját receptekkel. Elkezdtem őket beírni a számítógépbe, és egy idő után észrevettem, hogy elég jó az anyag, akár ki is lehetne adni. Ettől kezdve arra törekedem, hogy kevéssé ismert recepteket gyűjtsek, és hogy a könyv szórakoztató olvasmány is legyen. Most készül a harmadik, az olasz konyháról fog szólni. A főzés engem nem fáraszt, élvezem. Kenyeret is csinálok, a két dolgos kezemmel dagasztom, és sütőben sütöm meg.

- Kémeim jelentették, hogy sűrűn megfordul a biopiacon. Pedig nem olyannak nézem, aki az egészséges táplálkozás fanatikus híve lenne.

- Ez a feleségem számlájára írandó. Ő bioélelmiszereken élt már akkor, amikor tizenöt éve összeházasodtunk, én meg tudomásul vettem, hogy ez egy egységcsomag. Ha nekem ő kell, akkor vele együtt feleségül veszem a biopiacot.

- Sokan szeretik, gondolom, tudja. Fontos ez?

- Gyakran találkozom a rokonszenv megnyilvánulásaival. Ez nyilván azért van, mert akik nem kedvelnek, nem szoktak hozzám odajönni. A Heti Hetes óriási változást hozott az életembe. A faluban, ahol gyerekeskedtem, mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkiről mindent tudott. Amikor 16 éves koromban elköltöztünk onnan, üdítő volt számomra a nagyváros személytelensége - lubickoltam ebben vagy negyven évig. Amint feltűntem a képernyőn, hirtelen mindenki ismert, elveszett a személytelenség éltető közege, mintha visszakerültem volna Biharnagybajomba. Évekig nagyon nehezen viseltem ezt, aztán eljött az a pillanat, amikor már nem zavart. Belenyugodtam, sőt, most már élvezem is.

- Sajátos görbe tükörben látja a világot. Márpedig a szarkasztikus humor sokszor ölni tud, és a regnáló hatalomnak nincs humorérzéke. Nem érzi néha, hogy megfagy maga körül a levegő?

- Vannak jelek. Bizonyos intézményekben, fórumokon, helyeken háromszor is meggondolják, mielőtt felkérnének, és végül nem hívnak, mert úgy fogják fel, hogy a másik térfélen focizok. Egyébként ami mostanában zajlik, oly mértékig abszurd, annyira groteszk, dadaista, hogy ezt parodizálni szinte lehetetlen. Az abszurdot képtelenség még abszurdabbá tenni, mégis a rendszer olyan hihetetlen mennyiségben produkálja a minden korábbi elképzelést felülmúló őrültségeket, hogy számolatlanul ontja a témákat, és egyik jobb, mint a másik.

- Ön szerint - Bródyval szólva - miért hagytuk, hogy így legyen?

- Azért hagytuk, mert ezt vártuk. Orbánt nem az ufók ültették a nyakunkra, nem valamiféle idegen hatalom plántálta ide, ő itt valósította meg a maga ezeréves birodalmát. Ennek magyarázata a magyar valóságban gyökerezik, ugyanis a magyar közgondolkodásnak van néhány eklatáns vonása. Amikor bejöttünk Magyarországra, utána 2-300 évig meglehetősen "européer" életformát folytattunk, ami ugyebár abból állt, hogy meglátogattuk a tőlünk nyugatra eső országokat, ezeket felperzseltük, lakosait legyilkoltuk, amit találtunk begyűjtöttük és elhoztuk. Nagy gyakorisággal műveltük ezt, irigylésre méltó teljesítményt produkálva, mert az olasz csizma sarkáig vonattal eljutni is borzasztó, ezek meg lementek lóháton és gyalog, de úgy, hogy közben mindenkit kiírtottak. Végül Európa megunta, és véget vetett ennek a gyakorlatnak, részint fegyveres úton, részint megfelelő taktika és stratégia alkalmazásával. Amit mi cselnek, ármánynak fogtunk fel, Anonymus is leírta a Gesta Hungarorumban, hogy fondorlattal csalták csapdába a magyart. Ez nekünk borzalmasan fájt. Akkor hasított belénk először, hogy minket nem szeretnek, mindenki a mi rovásunkra akar meggazdagodni, és minket akar eltiporni. Azóta nem tudjuk ezt levetkezni. Azóta tudjuk, hogy egész Európa ellenünk van, amit nem érdemlünk meg. Mert mi jók, okosak, aranyosak vagyunk, pusztán attól, hogy magyarnak születtünk.

- Azért voltak józan pillanataink. Voltak évek, amikor nem így gondolkodtunk.

- Józannak látszó pillanataink voltak. De olyan nincs, hogy egy hosszabb, józan időszak után ugyanaz a baromság bukkan elő, ami évszázadokon át szépen virágzott. Ez a teória túlélt mindent, s azért tudott előbukkanni, mert csak látszólag tűnt el. Ebből én nem azt a következtetést vonom le, hogy egész Európában mi vagyunk a leghülyébbek - noha kétségkívül így látszik. De a köznapi tapasztalat is mutatja, hogy egyik embercsoport sem hülyébb a másiknál, az emberi hülyeség nagyjából azonos színvonalú, bármerre nézünk. Csakhogy az emberi hülyeségnek nemzeti meghatározottságai vannak, a nemzeti jelleg főként a hülyeségben mutatkozik meg. Na most a politika mindigis tisztában volt azzal, hogy az emberi hülyeség a világ gyémánttengelye, ami az összes létezőt mozgatja. Na de hogy egy hatalom egész kormányzását az emberi hülyeségre alapozza, minden korábbi elképzelést meghaladó merészséggel és kreativitással kihasználva a lehetőségeket - ezt ilyen hatékonysággal és fantasztikus bátorsággal a Fideszen kívül még senki sem valósította meg.

- Jó, de mi lesz ebből?

- Bárhogy formálódik, nem nagyon tud a jövő különösebb újdonsággal szolgálni, legalábbis nekem. Eseményekben persze igen, mert várhatóan olyasmik fognak itt bekövetkezni, amikre soha nem gondoltunk - ebben biztos vagyok. De éppen, mert biztos vagyok benne, ezek sem fognak meglepni. Nem foglalkoztat a jövő. Szeretném többé-kevésbé békében megélni, ami még hátravan, ez pedig elsősorban rajtam áll. Az a béke, ha bennem béke van.