A Kertész Imre-rejtély

Pokolba a politikával, dörmögöm magamban én, aki egyebet sem tesz, mint az elátkozott politikán csüng. Korán reggel faggatom már az internetet, nehogy lemaradjak valamilyen fontos honi vagy nemzetközi eseményről, kommentárról. Ma már olyan komisz a világ, hogy benne minden politika. Annak a firtatása is, hogy Kertész Imre, miért fogadta el a Szent István rendet, holott köztudott, nagyon nem ért egyet ezzel a kormánnyal. És mert hiteles hír nem érkezett, csak rosszízű találgatás, elhatároztam, közvetlenül az érintetthez, vagyis Kertész Imréhez fordulok. Nincs hozzá bejárásom, de a művéhez igen, különösen az önéletrajzi ihletésű két viszonylag sovány kötethez, a K. dossziéhoz és a Kaddishoz. A dosszié vallomás, az író „őskeresztény” barátjának, Hafner Zoltánnak tárulkozott föl, akit természetesen Auschwitz is, a Holokauszt is érdekelt, de mindenekelőtt az egyéniség, Három fontos „titkot” tudtam meg belőle, szinte egyenértékűt a művekkel. K.I. ifjan, alig húszévesen, szenvedélyesen rávetette magát a filozófiára. Ahogyan érett, úgy gyarapodott benne a tudás, annál szenvedélyesebben. járta a könyvesboltokat, antikváriumokat, néha kissé gyötört példány jutott a kezébe, vásárolta, bújta őket, Kivált Schopenhauert, Kantot. Olyan élvezettel, ahogyan más a fordulatos regények szépségét keresi. Kissé furcsa hasonlat, semmi szellemi akadály, nehéz emésztés, gyors fölfogás, ez maradt mindvégig. A filozófia gyönyöre érlelte meg a Sorstalanságot, a hozzá kapcsolódó többi művet, a bölcsesség táplálta a pokol, a pokoli szenvedés értelmezését és ábrázolását. A másik jelenség, a K.I. -féle gondolatvilág gyarapítása az olvasási mámorral. Akit a sors értelmiségi pályára taszított, az olvas hajlama szerint kényelmesen, gyérebben vagy lustábban. Kertész Imre egész életében ezt is mértéktelenül tette, diák korától szakadatlanul. Alighanem azokhoz az írókhoz tartozik, akik életükben a legtöbbet olvasták, és a legnagyobb élvezettel. Nem válogatás nélkül, de szinte mindent. P, Howard, Rejtő Jenő Piszkos Fredjétől Agatha Christie Poirot-jáig, majd fordulatként említi, milyen élményben részesítette Thomas Mann. Nem a háromkötetes Buddenbrook-kal, nem is a Varázsheggyel, hanem „szerény” elbeszéléssel, a Walsung vérrel, a testvérszerelem ábrázolásával. És később Camus, Kafka, Paul Valéry, évtizedek múltán úgy idézi, eleveníti föl őket, mintha tegnap olvasta volna.

Az önvallomások harmadik titka voltaképpen nem is meglepetés, mert aki ismeri K.I. alkotói életútját, tudja róla régóta, hogy a muzsika szenvedélyes szerelmese. Azon belül is Wagneré, még szűkebben a Ringé. Ebben eltérnek ízléseink. Nem ideológiai okból, nem azért, mert Wagner apósához, Liszt Ferenchez hasonlóan közismerten makacs antiszemita volt, hanem mert az én zenei világom Mozart, Beethoven, Verdi, Richard Strauss. Illetve számomra egy kivétel van, a Trisztán, amelyért ugyanúgy rajongok, mint K.I. a Ringért. Számomra a harcias, öldöklő „Gyűrű” idegen, a Trisztán viszont a szerelem bűvöletével varázsol el. Ifjúkorom egyik nagy szerelmével úgy találtunk egymásra, hogy Erzsébet és én lenyűgözve dúdoltuk együtt a Trisztánt és a másik csodát az Otello kettősét. Az első fölvonás záró duóját, a ciprusi éjszakában áramló szenvedélyt, az „egy csókért” könyörgő vallomást. Ezen túl aztán K.I.-vel összetalálkozunk Mahler imádatunkkal és Bartók rajongásunkkal. K.I. életművével szinte egyenértékű, ahogyan Bartókról vall. Ifjú korától kezdve miként győzködte édesanyját, felnőttként kedveseit, hogy Bartók bámulatosan dallamos muzsika, és illusztrációként a hegedűversenyt fütyülte nekik. Azt bizonygatta, hogy Bartók egyáltalán nem dodekafónia, nem „hangzavar”, mint Illyés Gyula írta egyik legszebb költeményében. Hivatkozhatott volna még a Kékszakállúra, az ötödik ajtó varázsára, Judit győzködésére, milyen bámulatos ország ez a messzire nyúló, szétkönyöklő. Meg a fináléra, amelyben az utolsó ajtónál Kékszakállú azzal búcsúzik Judittól, te voltál a legszebb asszony. Aztán az életművet lezáró hármas gyönyörűségre, a Concertóra, a Divertimentóra, a Zenére, valamennyi áradón hömpölygő dallamra, amely legalábbis számomra, még ha sokan vitáznának is vele, a Mozart-Da Ponte trilógiára emlékeztet. És aztán K.I. zeneimádatát a mennyekbe emeli, amikor már a Kaddisban meséli el, az egyik fenyves vagy platánerdőben sétálva, hogyan vigasztalta lelkét Mahler IX. szimfóniájának a dúdolása.

A páratlan alkotásokon innen és túl, ez is szerves része K.I. bámulatos világának. Ezért és sok más egyébért nem tartom ildomosnak azt firtatni, (tehát nem politikai okokból), miért nem utasította el udvarias köszönettel a kitüntetést Kertész Imre. Akinek ez és ilyen az életműve, 85 évesen és tolószékben is ezt pátyolgatja magában, az évtizedek távolából ügyet sem vet arra, ahogyan az éppen ügyeletes miniszterelnök erőltetett merev mosollyal, hétrét görnyedve gazsulál a kamerák előtt. Ez az életmű messzire szárnyal minden előtt és fölött, a megfontolásban már nincs szerepe annak, elfogadjam, vagy ne.
A politika itt eltűnt teljesen.