A serdülőkor dalai a legszebbek

„Az én időmben teljesen más volt a zene, - gondolhatják az idősebb nemzedékek tagjai Kate Perry legutolsó sikerdalát hallgatva - még a dalok sem olyan szépek, mint régen”. De hogy ne tűnjenek maradiaknak, zeneileg korrekt mondattal vágják ki magukat:” nem az én műfajom”.

A tudomány legutóbbi felfedezésének köszönhetően többé már nem kell rejtőzködni. Pszichológusok és tudósok állítják: a zene, amelyet gyerekkorunkban hallottunk sokkal szorosabban kötődik hozzánk, mint bármi más, amit hallgatunk. A szenvedély az első hajnal zenéje iránt, az első szerelem, vagy az első cigaretta emléke az idő multával sem tűnik el, sőt. Minél öregebbek vagyunk, az ifjúság dallamainak annál inkább sikerül visszahúzni bennünket az időben. Zenei nosztalgia? Nem éppen: több mint romanticizmus, a kémia is beleszól.

Egy tanulmány szerint, amelyet a montreali Neurológiai Intézet kutatói jelentettek meg az amerikai Nature Neuroscience-ben az agy tevékenységéről, a kedvenc dalok stimulálják az agy azon zónáit, amelyek felelősek a dopamin, a szerotonin, és az oxitocin termeléséért, amelyek képesek szabályozni bennünk a tetszés és a relaxáció érzését. Összefoglalva: minél jobban tetszik egy dal, annál többször kell meghallgatni, hogy jól érezzük magunkat.

De ha az ízlések meg is változnak, vagy igényesebbé válnak, a serdülőkor emlékei közül, legyenek jók vagy rosszak, azok maradnak meg, amelyeket szívesebben hallgatunk: ha például, véletlenül meghalljuk a rádióban azonnal késztetést érzünk, hogy felhangosítsuk. És ugyanez a helyzet, amikor azt vesszük észre, hogy magunkban dúdoljuk.

Tíz évvel ezelőttig, amikor a tudomány még nem volt képes ilyen mélységben bepillantani az agyunkba, úgy vélték, hogy a fejlődés az élet első éveiben következik be, de ez nem így van: a szürke állomány 12 és 22 éves kor között növekszik. Bizonyos régiók, mint például a prefontális kéreg, amely a gátlásokért felel, tovább növekszik, míg mások, mint a limbikus rendszer, a tetszés- és a jutalomérzet központja, rendkívül érzékenyek és ingerlékenyek. Így ennek a kornak a zenéje mindig kötődik az idegrendszerünkhöz.

Egy másik tényező, a növekedési hormonok jelentős termelődése. Daniel Levin egy esszé szerzője „neurológiai tűzijátékokról” beszél:, ezekben az években az osztálytársai előtti szerepléstől, az első szerelem kudarcáig, beleértve a dalokat is, minden rettenetesen fontos.

„Ahogy mondják, a zene az a lap, amelyre emlékeinket írjuk”- mondja a neurológus és pszichiáter Luigi De Maio. Serdülőkorunk dalai mindig kapcsolatban maradnak azzal a korszakkal, amikor személyiségünk kialakul: amikor egy idős ember magáról beszél, mindig a húszas éveire hivatkozik. És az emlékek sohasem szomorúak; idővel a harag és az agresszivitás elhalványul, még a rossz tapasztalat is része annak, amik vagyunk”.

Szomorú arra gondolni, hogy többé semmit sem értékelünk úgy, mint serdülő éveinkben? Meglehet, de ha egyetlen csóknak sem lesz olyan íze, mint az elsőnek, ha egyetlen nyaralásunk sem lesz olyan különleges, mint egyetemi éveinkben, a zene menedék marad, nem azért hogy visszatérjünk suta kamasz éveinkbe, hanem hogy önmagunknak érezhessük magunkat.