Ifj. H.Kovács életét végigkísérte a munka. Apjától megtanulta, hogy a lázas tevékenység látszatának a keltése néha olyan fárasztó tud lenni, mint maga a lázas munka. Nem ez volt az egyetlen bölcsesség, amit apjától tanult Amikor a munka becsületéről kezd papolni a politika, az ifj. H. Kovácsnak mindig felébresztette szunnyadó gyanúját. Merthogy a papolókat sosem látta még dolgozni. Hogy akkor meg miről is beszélnek? Kádárnak, még apjával, a ferencvárosi kocsmák zsibajában elnézték, hogy a neve után biggyesztették, munkás. Ő más munkásokat ismert.
Ekkortájt a FÖTEFU teherautó javítójában dolgozott, onnan gyűjtötte mély ismereteit a munka világából. Nem értette már akkor sem, ha munka becsülete akkora nagy, akkor miért nem fizetik meg. Néhány magasabb olvasottsággal és világlátással rendelkező ivócimborájától azt hallotta, a Lajtán túl ugyanazért a munkáért, a vásárlóértéket korsó sörökben mérve, legalább ötször annyit fizetnek, pedig ott a sör is drágább, mint a létező szocializmus országaiban. Hitte is nem is, hogy a rothadó kapitalizmus, egy lépéssel mögöttünk, a szakadék szélén áll. Szar lehet nekik ilyen félelemben, a szakadék szélén élni, állandóan rettegni, gondolta. Mi legalább már benne vagyunk, nincs mitől félnünk. A műveltebb alkoholisták arról nem beszéltek, hogy a rothadóban a munka becsülete téma lenne, csak a fizetésekről. Meg talán néhány vénebb arról, hogy voltak munkatáborok, meg olyanok is, ahol az volt a kapu fölé írva, hogy a munka szabaddá tesz. Nagy egy marhaságok, gondolta ifj. H. Kovács.
Ő csak azt látta, hogy az a szerelő, amelyik rendesen végigdolgozza a műszakot, ugyanannyit keres, mint aki reggel befekszik az autó alá, a kezét odaköti a kipufogócsőhöz, és végigalussza a délelőttöt, hogy aztán, ebéd után egy másik kocsi alatt megismételje a mutatványt. Ifj. H. Kovács akkor döbbent rá, hogy a szocializmusban nem érdemes hajtani. A ferencvárosi kocsmák népének azon része, akik túlláttak a két út áll előttünk - az egyik az alkohol meg a pia útja, a másik meg járhatatlan - igazságán, még véletlenül sem hajtottak. Bölcsek voltak. Csak élni akartak. Mint H. Kovács és a fia.
Azóta eltelt jó harminc év. Nincs már FŐTEFU, nincs már KMK (közveszélyes munkakerülés), a haverok már Heinekent isznak Kőbányai helyett. Minden más lett, van egy csomó munkanélküli, kezet a kipufogóra kötni már nem lehet. A maradék gyárak biztonsági őrökkel vannak tele. Egyvalami maradt a régi, vakarta a nyakát ifj. H. Kovács, a szar fizetés. Meg a nagy különbség a Lajtán túli és a Nagy Nemzeti Együttműködés rendszerének bérei között. Aztán elmélázott. Van szép új Fradi stadion, csak foci nincs. Hol van már Albert, Varga, Nyilasi, hol a híres Fradi szív? Duma, meg Kubatov van helyettük.
A mélázásból arra kapta fel fejét hősünk, hogy ránk köszöntött a munkaalapú társadalom, és hogy minden érték alapja a munka. Mintha ezt már hallotta volna, igaz a maiak ellensége szájából, annak idején. Akkor se vezetett az ilyen beszéd jóra, gondolta. Meg a munkahelyteremtés, amit állandóan szajkóznak. Ifj. H. Kovácsnak nem akart a fejébe férni, mi a francnak kell egymillió munkahely, amikor állítólag csak alig több, mint háromszázötvenezer munkanélküli van. Már hogy papíron. Milyen szép is lesz, gondolta, ha Magyarország lesz a legnagyobb felvétel hirdető Európa munkaerőpiacán. De ki a franc fog ennyi pénzért dolgozni? - hasított fejébe a kérdés.
Apropó, kapta fel a fejét ifj. H. Kovács, hogy is van? Háromszázötvenezer munkanélküli a négymillió szegény országában? És még a nyomorult nagyköveteknek is munkahelyeket kell teremteniük? Azért, hogy drága pénzen létrehozott munkahelyeken nyomorogjanak az alkalmazottak? Ifj. H. Kovács elővette a tablettáját, bevette, hogy megnyugodjon. Aztán elővette golyós számológépét, aminek nem törlődik a memóriája, ha áramszünet van. Ha a négymillió szegény négyötöde munkaképes korú, és ebből a hárommillió kétszázezerből kivonjuk a háromszázötvenezer munkanélkülit, akkor kétmillió-hétszázezer magyar proli munka mellett nyomorog. A francba, de hiszen ezek nem munkanélküliek, ők minden nap felkelnek és munkába indulnak. Örülnek, hogy van munkájuk. Hogy mire mennek vele? Nem sokra. Ebből talán ki lehet jönni, de bemenni sehova. Talán ki tudják fizetni a rezsit, esznek, élvezetnek ott a cigi a kávé meg néhány korsó sör a sarki köpködőben.
A ferencvárosi kocsmák népe nem lett hülyébb, konstatálta ifj. H. Kovács, két stampedli snapsz között. A második után azt is megállapította, hogy a megmondók, a megint papolók se lettek okosabbak. Ugyanazt szajkózzák, miközben vagyonbevallásuk szerint palotáik maguktól nőnek, ők meg piszkosul gazdagodnak. Ifj. H. Kovácsnak köpni támadt kedve, de nem köpött. Leszokott róla. Arra gondolt, hogy jó harminc éve a bölcsebbek nem hajtottak, csak élni akartak. Ma sincs ez másképp. Minek hajtani, munka után kajtatni, ha akkor is mellettünk sompolyog a szegénység. Túlélni. Túlélni ezt a mai bandát. Ha akkor sikerült, ma miért ne sikerülne? Nem változott semmi. Vagy valami mégis? Akkoriban azt mondtuk ilyen a szocializmus, nincs mit tenni. Most meg szabad akaratunkból vagyunk Európa szívóágán.
Aztán ifj. H. Kovács meggondolta magát, és hogy könnyítsen lelkén, mégiscsak köpött egyet.
