- Az állam "ők" vagyunk

"Ne öld meg minden ellenségedet, mert nem lesz kivel kiegyezni." Most, hogy a hatalom legyilkolta korántsem ártatlan politikai ellenfeleit, Lázár János miniszter a kancellária folyosóin bóklászva szembetalálta magát önmagával. Azzal a hihetetlen méretűre dagasztott felelősséggel és hatáskörrel, amit maga alá lapátolt (vagy amit őalája lapátoltak) a tavaszi választások óta. Egy hatalmas, irányíthatatlan, átláthatatlan kormányzati hájfejjel. Mire fejcsóválva meghirdette az Államreform 2. programot. Ösztökélhette a szóra az idő múlása is, hiszen messze már a július, amikor Orbán Viktor az Országházban, a kormányhivatalok vezetőinek az agyába sulykolta az ő egyszerű dakota igazságát: "jól szervezett állam: versenyképes gazdaság, rosszul szervezett állam: esélytelen gazdaság". És az mégsem lehet, hogy a kormányfő mozdulatlanságot nem tűrő közelségében a kancellária feje csendben maradjon.

Szeptember 3-án tehát nagy levegőt vett és bejelentette, hogy a kormány 2015. január 1-jén megint reformba kezd. Mert - szajkózta miniszterelnökét - "Magyarország csak akkor lehet Közép-Európa legversenyképesebb országa, ha jóval hatékonyabb államapparátusa van". A kormányfő elvi útmutatását napi tapasztalatokkal támasztotta meg, amelyeket akkor szerzett, amikor nem kis teljesítményként, mint a kormány közigazgatásért felelős tagja "a napokban" végigjárta az összes kormányhivatalt, és találkozott a járási hivatalok vezetőivel is.

Halálos ellenfél
A megvilágosodás nem késlekedett. Az állami szolgáltatások díjának csökkentésére, a köztisztviselői életpályamodell kialakítására, bürokrácialebontó csomagra van szükség. Nem maradt el a tréfálkozás sem: a tervek szerint legalább egy igazolványt mindenki ingyenesen kap majd (vicc, mert kilenc papír, engedély megemelt árából alighanem futja majd az "ingyen" tizedikre). "Az állam legyen olcsóbb, gyorsabb, hatékonyabb, hagyja békén az embereket, és ne keserítse meg az életüket. Az államapparátusnak elsősorban fejben kell megváltoznia, mert az állam - noha az adófizetők pénzéből működik - még mindig hajlamos arra, hogy uralkodjon az emberek fölött, ahelyett, hogy szolgálná őket. Az új állam olyan, amely segít, és nem segítségre szorul. Az új állam olyan, amelyre számíthat minden magyar polgár" - ki ne bólogatna erre, akár egy "ótvar liberálist" idézett volna, vagy egy reformbolsevikot a hetvenes évekből, miközben mintha elfeledkezett volna az "egypólusú centrális erőtérről".

Mert, amiről Lázár beszél, minden lehet, csak nem reform. Az államigazgatáshoz, az állampolgárok szolgálatához még lehetne valamely köze, de az államrezon egészéhez - semmi. Mert annak reformja magát az orbáni államot, a 2010-ben kezdődött Államreform 1.-et számolná fel.

Amikor Orbán a "jól szervezett állam: versenyképes gazdaság, rosszul szervezett állam: esélytelen gazdaság" ok-okozati sorrendet felállítja, etatista-korporatív rendszerének lényegét mondja ki. Azt, hogy az állam teremti a sikeres gazdaságot. Jól működő, versenyképes, befektetőket vonzó, innovatív gazdasághoz - amely növekvő nemzeti jövedelmet és jólétet teremt - azonban nem hatalmasra dagasztott kormányzati vízfej, hanem szegmentáltan működő, önálló döntésjoggal felruházott, jogbiztonságot teremtő, arányos központi és decentralizált, helyi önkormányzati bürokrácia kell. Tiszta társadalmi prioritások, amelyeket az állam képvisel, s amelyek megvalósításához kereteket teremt. Mindez egy nyitott, tőke- és nyersanyagszegény, ezért az innovációra fölöttébb rászoruló országban létkérdés. Csakhogy: a Nemzeti Együttműködés Rendszerével a kormányfő ebből éppen azt a keveset is felszámolja, ami korábban megvalósult.

Még a lehetősége is semmibe tűnt annak, hogy legalább a társadalom nagyobb része egyetértsen az ország jövőképében. Maradt a kétmillió választópolgárra alapozott kétharmados parlamenti többség és a szűk körű bennfentesekkel a hierarchia csúcsán álló kormányfő kétes, de annál erőszakosabb víziójú akarata. Az "egypólusú centrális erőtér" halálos ellenfele lett a piacgazdaság és az annak működési keretet adó liberális parlamentarizmus. Miközben Orbán arra hivatkozik, hogy a magyar önkormányzó nép, a központi állam felszámolta az önigazgatás (önkormányzati) autonómiáját, mindent (kórházat, iskolát) államosított, csupasz fenntartókká degradálta őket. A mértéktelen államosítás habzsolásával megfojtja a piacgazdaságot is. Az pedig külön fejezetet érdemelne, hogyan múlta felül az ördögi neoliberális gazdaságpolitikát, amikor a szociális feszültségekre azért figyelmező IMF-nél sokkal kegyetlenebb módon vont ki száz- és százmilliárdokat az egészségügyből, az oktatásból, a kultúrából, hogy a szabadpiaci hitel szabadságharcában elkerülje az IMF figyelő szemét.

Bevonul az állam
Mit lehet ezen a napról napra hatalmasabbá hájasodó, mind költségesebb piramis-egypárti államon megreformálni? Az elhízás és a tohonyaság sikertelensége a meghirdetett ideológia- és utópiamentes társadalomban ideológiai okok és a miniszterelnök látomása miatt megfordíthatatlan. Milyen államreformról beszélhet vajon Lázár János, amikor a Magyar Nemzeti Bank minden eddiginél többet költ (legújabban a teljes felsőoktatási büdzsénél 50 milliárddal többet, 200 milliárdot tervez csak "unortodox közgazdászképzésre"), miközben a teljes bankszektor kiugró veszteséggel számolhat az idén. Hol van már Járai Zsigmond hadakozása Simor András költekezése ellen. Milyen államreformról beszélhet vajon Lázár, amikor szeptember 15-ig éppen neki kell benyújtania a kormánynak az egységes, koordinált kormányzati kommunikációt vezénylő Központi Kommunikációs Hivatal terveit. Egy több tízmilliárd forint felett uralkodó újabb központi vízfej elképzeléseit, amely az állami hirdetési pénzek elköltését és a központi gondolkodás egységesítését intézi majd.

Az állami újraelosztás mértéke 2010 és 2013 között egy olyan szakaszban növekedett a GDP 53,5 százalékára, amikor a nemzeti jövedelem a válság következtében (is) csökkent, vagy stagnált. A kevesebb elosztható pénz akár még azt is indokolhatta volna, hogy központilag határozzák meg, mire költik, ha nem lett volna az uniós támogatás. Ám, minden központi elosztás megöli a demokrácia autonómiáját, az erőszakos etatizmus a gondoskodó állam képzetét erősíti, s kioltja a helyi demokratikus vitákat arról, milyen értékrendben, mire költsék a kevesebb pénzt. Marad a központi ítélet és előírt értékrend.

Kérdés: indokolja-e bármi is, hogy Magyarország ezt az etatista rendszert építse ki? Tény: a nyugati liberális kapitalizmus 2008-as válsága nyomán ismét erőre kapott az államkapitalista modell ideája. Az állam nem hogy kivonulna az üzleti életből, inkább mind erőteljesebben benyomul oda, ahol a szabadpiaci gyakorlat alapján semmi keresnivalója nem volna. Az újraéledő államkapitalizmust sokan a liberális kapitalizmus meghaladásának (az új-tekintélyelvűek), mások a valódi szabadpiachoz vezető ideiglenes ösztönzőnek (optimista fejlődő világ) tekintik, míg a neoliberális közgazdászok leginkább az önkényuralmi rendszerek befolyásszerző eszközének tartják. Néhány hete a brit Economist közölt recenziót - a metazin.hu számolt be róla - Aldo Musacchio és Sergio Lazzarini még áprilisban megjelent könyvéről (Az államkapitalizmus újrafeltalálása), amely akár meg is erősíthetné a magyar kormányfő ideáját.

A norvég példa
A szerzők érdekes hibridet vázolnak fel: a kormányok mind intenzívebben avatkoznak bele a gazdasági folyamatokba, de: az állam által tulajdonolt cégek megjelennek a tőzsdéken és életképesek a világpiacon is. Az államkapitalizmus legfontosabb bástyáit a fejlődő országokban találhatjuk, ám Svédországban, Norvégiában és Hollandiában is öt százalék körüli az állam szerepvállalása az üzleti életben. Közös jellemzőjük, hogy a politikusok sokkal nagyobb szerepet játszanak a gazdaság irányításában, mint a liberális kapitalizmusban. Állam és üzleti élet viszonya ma más, mint a XIX-XX. századi központosító állam esetében volt - hívják fel a figyelmet a szerzők. Az állami tulajdonban lévő cégeket közvetlenül irányító kormányok az ezredforduló környékére rájöttek, hogy a közvetlen tulajdonlás helyett részvényesként vagy közvetett befektetőként nagyobb hasznot húzhatnak a továbbra is befolyásuk alatt tartott nagyvállalatokból.

A részben vagy egészben állami, sikeres vállalkozások jobban hasonlítanak a magánvállalkozásokra, mint az államosított vállalatokra, például a szocialista országok egykori ipari behemótjaira. Nem káderek, hanem menedzserek irányítják őket, akiket a profit, nem pedig a munkanélküliségi adatok kozmetikázása hajt - írják a szerzők. Az állam nem mindig rossz gazda - idézik a Statoil norvég állami olajcéget, amely a világ egyik legjobban menedzselt vállalata. Az állami tulajdon ráadásul ösztönzőleg hathat a tőkehiányos országokban a magánszektorra is, hiszen piaci alapú munkahelyeket teremt. Ugyanakkor azt is elismerik, hogy a piacorientált szemlélet nem mindig vág egybe az állam céljaival. Az állam számára nagy a kísértés a politikai haszonszerzésre. A könyv kapcsán az Economist arra következtet: a legjobb állami cégek sikerei nem azt igazolják, hogy az állam jól tulajdonos, hanem azt, hogy állami cég is képes jól működni, ha nem a kormány irányítja. A legrosszabb példák pedig azt bizonyítják, hogy az állami tulajdon könnyen megtalálja a módját, miként változtassa az államkapitalizmust korrupt kapitalizmussá.

Túl sok a bizonytalanság az új államkapitalizmussal kapcsolatban, főként, ha a magyar valóságot figyeljük, ahol a gazdaság leharcolt csatatér. Ami működik benne, az az állam ellenében működik még. A svéd, norvég, holland öt százalék a szilárd parlamentarizmus keretei között, szabadpiaci versenyben, a parlamentarizmus intézményeinek ellenőrzése alatt virágzik. A "centrális erőtér" ezzel szemben kilépett a parlamentarizmus keretei közül. Mind nagyobb a maradék piacra ható központi nyomás, a centralizáló államosítás. Itt üt vissza leginkább a politikai ellenfél legyilkolása. Vele együtt felszámolták azt az autonóm ellenőrző intézményrendszert, amely ellenőrizni tudja az államot, a szabad nyilvánosságot, amely legfontosabb eszköze egy társadalom öntisztító képességének.

A "centrális erőtér" mindenről maga akar dönteni, erőközpontjai egymást kezdik marni, miközben az államrezon normalitása esetlegessé válik, hiszen a bürokraták, a menedzserek kiválasztásának és kinevelésének elsőrendű szempontja a politikai elkötelezettség, nem a szakértelem. A megfelelés, nem az önálló döntés kompetenciájának megléte. Ma "ők" az állam, nem mi vagyunk.