Pedzegetik, hogy "rendszerváltás" vajúdik az Európai Unió élén. Kijegecesedett vélemény még nincs, viták, ütközések vannak, amelyek abban foglalhatók össze, hogy szétváló félben van a kettős, a francia-német páros, amely szinte alapítása óta elfogadott gyakorlat volt az indító hatok körében. A későbbi gyarapodások idején is, most meg a huszonnyolcak is valamennyire tartják még magukat hozzá. Holott egyesek berzenkedésére ok lett volna korábban is. Itália népes ország, Spanyolország sem kis tényező, egyedül a habozása ellenére később belépett Nagy-Britannia zsörtölődött (gyakran nem jogtalanul), amíg mostanra David Cameron brit kormányfő, a kemény tory, már a távozás gondolatával is kacérkodik. Az elfogadott, vagy inkább tudomásul vett Bonn-Párizs, majd Berlin-Párizs duó azért alakult így, mert de Gaulle és Adenauer volt a serkentője, és sok utóduk sem volt kisebb tekintélyű náluk. Akkor sem, ha az eredeti konzervatív egyszínűséget tarkította a Szajna partján Francois Mitterrand szocialista kormányzata, német földön Willy Brandt vagy Helmut Schmidt szocdemei "bitorolták" a kormányzatot. Mind megannyi egyéniség, tekintélyt parancsoló karizmatikus jelenség volt.
A változást, (ha csakugyan létezik ilyen), az váltotta ki, hogy az idén esedékessé vált a brüsszeli vezető intézményekben a fontos szinteken az őrségváltás. Ilyenkor a mélyben, sokszor nem is láthatatlanul, dúl az iszapbirkózás, ki legyen, aki fölülről, ha nem is irányítja, de meghatározó szóval befolyásolja a személyi döntéseket, a véleményét ráerőltetni tudja a többiekre. José Manuel Barroso utódaként a lengyel Donald Tusk kiválasztása váltotta ki azt a nézetet, hogy Angela Merkel lett az Unió "erős asszonya", még ha korábban is az volt, csak most még kétségtelenebbé tette ezt a szerepét. Tusk mellett Juncker az eurócsoport élén, mindkettő kereszténydemokrata, és mindkettő kitűnő németes. A határozatot megerősítő csúcson ott volt természetesen François Hollande is, percek alatt megvolt a döntés, de igazán sem módja, sem szándéka nem volt a befolyásolására. Annyi "kedvezményt" kapott, hogy új közös külügyminiszterként az olasz szocialista hölgyet szavazták meg, aki mint diplomata eléggé múltnélküli, és állítólag igazán gyakorlatlan, egyesek szerint bármennyire igyekezni fog is, sok vizet aligha zavar majd. Az erőviszonyok alakítása többnyire Merkel elképzelésein múlik majd.
És hogy mennyire így lesz, azt misem jelzi jobban, mint a tegnap gazdasági biztosnak jelölt francia Pierre Moscovici kálváriája. Eleve megalázó helyzetből indult ki. Természetesen Hollande szorgalmazta a megválasztását, nem csupán azért, mert régi jó barátja, hanem mert elismerten kitűnő szakember, csak az utóbbi időben odahaza sem volt próféta. Hollande amiatt is ragaszkodott hozzá, mert az Európai Központi Bank éléről 2011-.ben távozott Jean-Claude Trichet, és azóta francia nem töltött be igazán számottevő tisztséget, egyetlen uniós intézmény csúcsán sem, ideje lett volna ezen változtatni. Híre ment azonban, hogy Moscovici nagyon nem tetszik Merkelnek, akinek aligha a párizsi jelölt szakmai tekintélye befolyásolta a véleményét, hanem a különösen Hollande elnöksége idején kialakult nem rózsás francia gazdasági helyzet. Hiába írja elő áthághatatlan aranyszabályként a verdikt, hogy egyetlen uniós tagállam évi költségvetési deficitje sem lépheti túl a három százalékot, a Szajna partján ezt nem csupán betartani nem sikerült, a közeljövőre hiteles szándék sem kecsegteti a változtatást. Az új gazdasági, inkább liberális, mintsem szocialista miniszter dolga volna végre Maastrichthoz alkalmazkodni, de hamarosan ő sem tud (akar?) javítani.
Megalázkodó alkudozás kezdődött Merkellel, adja végre az áldását Moscovicire, Angela mégis sokáig hajthatatlan maradt. A Le Nouvel Observateur szerint csak annak fejében adta igenjét, hogy a francia mellé biztoshelyettesként és afféle „felügyelőként" (hivatalosan munkaügyi, fejlesztési és befektetésekért felelős biztosként) kinevezték a finn Jyrki Katainent. A Der Spiegel szerint a volt finn kormányfő nem tekinthető megszégyenítő "gyámnak", inkább összehangolja a munkát. A fáma szerint egyébként Mario Draghi, az Európai Központi Bank vezetője is közbenjárt Pierre Moscovici kinevezése érdekében, sőt Juncker is, mert nem volt hajlandó úgy kezdeni a hivatalát, mintha belegyeznék a látszatba, Brüsszelben a németek volnának az urak, Merkel diktálna.
Kozmetikázó magyarázkodás? Állítólag nem. Nem mintha úgy általában nagy visszatetszést keltene a berlini dáma "vaskancellársága". Bizonyító "államhölgy" lett belőle, sikeres asszony odahaza, Európában és a nagyvilágban is. Ízig-vérig demokrata, kereszténydemokrata mivolta ellenére hitelesen liberális, eszébe nem jutna olyan ostobaság, hogy illiberalizmusról fantáziálnék. Emellett is mind nyilvánvalóbb tény, hogy a Párizs-Berlin kettős az Unióban, legalábbis jelenleg, elhalványulóban van, Megtörténhet, később csak föltámad, mint de Gaulle és Adenauer által meghonosodott történelmi hagyomány, miközben Merkel maga is rokonszenvesebb Adenauernél. Ahhoz azonban legalábbis Párizsban új szocialista Mitterrand-nak kellene fölbukkannia.
Mitterrand-nak, aki mellesleg tizennégy éven át lakta az Élysée-palotát.