A választások fantomjai

Kutatnak egy független polgármester-jelölt után a főváros VII. kerületében; a DK szerint senki nem látta, nem tudnak róla - egyszer csak feltűnt a semmiből és simán besétált a jelöltek közé. Ami ugye azt jelenti, hogy néhány ezer emberrel kellett találkoznia, neki vagy az aktivistáinak, hogy összegyűljön a szükséges mennyiségű háromszáz aláírás az ajánláshoz. A DK-sok meg azt mondják, hogy az eddig eltelt időszakban nem bukkant föl Erzsébetváros utcáin Fazekas László, de még a nevével sem találkoztak sehol. De ha így van, akkor hogyan sikerült a gyűjtő akció? Netán az éj leple alatt? Vagy - ahogy ezt a Demokratikus Koalícióban gyanítják -, fideszes segítséggel? Ám ha volt is fideszes segítség, azt még sem képzelhetjük, hogy az aláírások fiktívek, illetve nyilván létezőek, de egy hűvös pártirodán kerültek az ajánló ívre? Illetve: mindent el lehet képzelni, mondják a független Fazekas László váratlan berobbanását megkérdőjelezők, hiszen az országgyűlési választásokon addig és azóta sem létező pártok kerültek elő és voltak képesek arra - némi pénzügyi dotációval megtámasztva -, hogy rajthoz álljanak április 6-án, hogy aztán éppen csak annyi szavazatot vegyenek el a baloldaltól, amennyivel kétharmados győzelemhez juttatták a Fideszt. Ha akkor lehettek fantom-pártok, most miért ne lehetnének fantom polgármester-jelöltek? Ha akkor lehetett törvényesen csalni, miért ne lehetne most is? És tényleg: miért ne lehetne? Fazekas László és Fazekas László hívei: kérem jelentkezzenek, hadd higgyek legalább egy picit a magyar választási rendszer tisztességességében…

Szerző
Németh Péter

Féloldali memóriabénulás

Megáll az eszem. De tényleg. Egyelőre nem a saját memóriazavaromtól, az magánembereknél különben sem csak féloldali. Hanem attól, hogyan produkálhat ilyen látványos bénulási tüneteket a kormányoldali memória. És még ennél is jobban attól, miért feltételeznek egy egész országról hasonló amnéziát.
Valószínűleg a szerző szándékát félreértve kritika helyett programjavaslatnak értelmezték az "Ezek ugyanazok" című Bródy-dalt: "Lassan kihull a memóriákból az egyéni tapasztalat, / És átírja a központból kiküldött új adat."
Legutóbb épp a civil szervezetek ellen indított hadművelet során állt meg az eszem. Nem csak az akció oktalan brutalitásán - erről már mindent elolvashattunk. Inkább azon a bizonyos "féloldali memóriabénuláson", szelektív emlékezeten, amit már a hadüzenet meghirdetésekor diagnosztizálhattunk. A dolog úgy kezdődött, hogy a miniszterelnök Tusnádfürdőről üzent az ő népének, mert nem hagyhatta tudatlanságban senyvedni. Felnyitotta a szemünket: akiket eddig ártatlan civileknek néztünk, azok valójában "politikai aktivisták", méghozzá "külföldről fizetettek", vagyis közönséges ellenséges ügynökök. Juj.

Még az a szerencse, hogy a Civil Összefogás nevű szervezet tökéletesen politikamentes Békemenetét nem külföldről finanszírozzák. Még nagyobb szerencse, hogy nincsenek is rászorulva. a CÖF vezetője véletlenül a civil támogatásokat elosztó állami testület elnöke. A hosszú emlékezetű Aczél Endre sajnos egy írásában eszünkbe juttatta, annak idején Orbán Viktor éppen egy külföldről pénzelt alapítvány: Sorosék ösztöndíjával mehetett Oxfordba. Sebaj. Amire kínos volna emlékezni, az nincs, nem is volt, és kész. Nem vagyunk mi elefántok, hogy évszázados emlékezetünk legyen! Még a pár évre visszamenő is csak árthat a jó emésztésnek, az előmenetelről nem is beszélve. Így azt sem illik fölemlegetni, hogy a Fidesz - egyébként törvényes módon, dehát ez a norvég alap által támogatott civilekkel is így van -, liberális pártként a német Szabad Demokrata Párt alapítványának segítségét élvezte, majd a liberális eszméket maradéktalanul visszaszolgáltatva, a pénzt viszont nem, átsasszézott a német kereszténydemokrata Adenauer Alapítványhoz.

Aztán a baj súlyosbodott, a tudatzavar újabb tünetei mutatkoztak. Az egyik héten még úgy tudtuk: a norvég pénz a magyar államé, közpénz, nem is értjük, a norvégok miért ugatnak bele. Ideje volna Oslóban is egy razziának. A másik héten a "közpénz" tágas értelmezése a feledés homályába veszett, a Magyar (és nem norvég) Nemzeti ( nem magán) Bank százmilliárdokat kezelhetett zsebpénzeként. Azon a héten az nem volt közpénz, mert állítólag nem a magyar adófizetők pénzéből származik. Eszerint a norvég alap viszont igen. Nem csoda, ha itt tartunk, mi tartjuk el egész Norvégiát. Vagy gyorsan felejtsük el a múlt heti érvelést? Hát kérem, én igazán igyekszem lojális állampolgár lenni, de nem bírom a tempót. Esetleg idősebbek abbahagyhatják, mint régen a tévé-tornát? Ilyen gyorsan én már nem tudok felejteni.

Aztán a Nemzeti Nyomozó Iroda megszállta az Ökotárs Alapítvány összes termeit. Az "összes termek" 50-60 négyzetmétert jelentenek, vagyis egy átlagos panellakás méretét. Jobb, ha itt és most bevallom, jártam már ott valaha egy kerekasztal-beszélgetésen, ahová a parlament emberi jogi és civil bizottságának tagjait, így engem is meghívtak. Ebből is látszik, hogy nulla politikai érzékkel rendelkezem, női ösztönöm és előérzetem meg egyenesen a negatív tartományba esik. Én elmentem, bezzeg a kormánypárti képviselők közül egy sem. De legalább magam is szolgálhatok terhelő bizonyítékkal. A felforgató tevékenységről és a pénzről nem tudok feltáró vallomást tenni, de azt tanúsíthatom, hogy a sós sütit és a kávét (kockacukorral!) igenis hűtlenül kezelték. Például én is vehettem belőle, csak úgy. Természetesen egyetértek a rendőrség elöljáróival: az ég egy világon semmi megfélemlítő és túlzott nincs abban, ha ezt a lakásnyi területet megszállja összesen 43 nyomozó és 8 készenléti rendőr. Már miért is lenne? Nekem is alig tűnne föl otthon pár tucat rendőr a lakásban.

Különben is, kellően kifejlett kormányoldali memóriazavarok esetén erről a szolid kis akcióról gyorsan el lehet feledkezni. Ezt tette a Magyar Nemzet is, bár egy emlékfoszlány valami megfélemlítésről felködlött benne, hiszen azt írta: a civilek üldöztetése ellen tiltakozó Társaság a Szabadságjogokért célja az volt, hogy "megfélemlítse a rendőrséget". A sötét terv sikerre vezetett. Napnál világosabb, hogy a megfélemlített rendőrök valójában menedéket kerestek a bősz jogvédők elől az Ökotárs irodájában, és ha már ott voltak, félelmük leplezésére házkutattak egy kicsit. Engem is legjobban a rutinmozdulatok szoktak megnyugtatni. A Magyar Nemzet már rég elfelejtette, hogy 2006-ban a TV-székháznál megrohamozott kisrendőrök esetében valahogy nem kárhoztatta "a rendőrök megfélemlítését".
Csak tátom a számat. Még a végén így maradok, leesett állkapoccsal. Aztán majd együtt ülhetünk az orvosi váróban a féloldali memória-bénultakkal.

Jog a tisztességes eljáráshoz

José Manuel Barroso budapesti látogatása alkalmából Orbán Viktor megint egyszer büszkén kijelentette, márpedig a magyar alkotmányosság kiállt minden próbát, hiszen az unió szervezetei tökéletesen átvilágították az Alaptörvényt, megállapítva, hogy az messzemenően tiszteletben tartja az európai értékeket. Nos, ehelyütt nincs terünk felsorolni, mi mindent kifogásolt eddig az Európai Parlament által elfogadott Tavares-jelentés, vagy akár a Velencei Bizottság nem is egy állásfoglalása; legyen elég most felidézni, mit mondott ki idén áprilisban az Emberi Jogok Bírósága abban az ítéletben, amely e hét kedden - miután a magyar kormány fellebbezését elutasították -, jogerőre emelkedett. A verdikt szerint a magyar állam megsértette a vallási kérdésekben tanúsítandó semlegességhez, a diszkrimináció tilalmához, a tulajdonhoz és a tisztességes eljáráshoz való jog elvét. Csak ennyi mindent.

Éppen az eddig már két hazai alkotmánybírósági eljárásban is visszadobott egyházügyi törvény mutatja talán legplasztikusabban, milyen elszánt makacssággal próbál kitartani olyan nyilvánvalóan jogsértő manipulációk mellett az Orbán-kormány, amelyeket európai fórumok méltán tekintenek tisztességtelennek. A Nemzeti Együttműködés Rendszere folyamatosan teszteli az általa is elismert nemzetközi intézményeket és bíróságokat, majd amikor valamelyikük meghozza a magyar államot elmarasztaló ítéletét, a hivatalos válasz többnyire kimerül a politikai pimaszkodásban. Ezúttal, a kárt szenvedett kisegyházak ügyében hozott döntés után az EMMI hasonlóképp viselkedett: közleménye szerint a strasbourgi döntés "beleillik azoknak a támadásoknak a sorába", amelyek a magyar kormányt eddig is érték külföldről.

Mármost gondoljuk el, milyen európai visszhangra számíthat egy ilyen ostobán pökhendi reakció? Az Emberi Jogok Bíróságának ítéletét "támadásnak" nevezni csak olyan kormányzati intézmény képes, amelyik bármely, számára kedvezőtlenül végződött peres eljárás eredményét amúgy általában is kizárólag politikai célzatú akcióként tudja értelmezni. Ez a sajátosan Fidesz-kompatibilis felfogás azonban merőben idegen a valóban polgári világtól, mondhatni magától a demokráciától, s következésképp az Európai Unió "kollektív tudatától" is.

Legalább valamelyest értelmes, a józan ész keretein belül működő minisztériumi tisztségviselők tehát ilyen nyilatkozatokat nem tennének. Súlyos mértékvesztés, hogy mifelénk ezt az úzust megengedik maguknak a strasbourgi bírósággal szemben is, ami arra vall, hogy a kormányzati elvakultság immár kórossá vált. Mint ahogy a Norvég Alappal folytatott, úgynevezett "vita" ugyanezt mutatja. Hiszen az Ökotárs Alapítvány és a vele kapcsolatban lévő civil szervezetek folyamatos, kitartó vegzálása nemcsak alaptalan, de jogtalan is, mert hiába szajkózza Lázár János nyomán az egész apparátus, hogy közpénzekről vizsgálódik a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal - ez közönséges hazugság. Mint Vidar Helgesen, Norvégia európai ügyekért felelős minisztere joggal leszögezte: Magyarország megszegte a Norvég Alapok felhasználásáról kötött egyezményt, amely egyértelműen meghatározta, hogy a Civil Alap végrehajtásáért és ellenőrzéséért az adományozó a felelős. Helgesen ezért méltán minősítette úgy a helyzetet, hogy "a magyar kormány eltávolodott a demokráciára és az emberi jogok tiszteletére épülő közös európai értékektől", a civil szervezetek ellen legutóbb foganatosított rendőri intézkedések pedig azt jelzik, hogy "a kormány célja a civil társadalom függetlenségének felszámolása". És ne legyenek kétségeink, az a demokratikus világ, amelynek véleményével Orbánék egyfelől nem törődnek, másfelől - paradox módon - komoly diplomáciai erőfeszítéseket tesznek arra, hogy számukra kedvezően befolyásolják, a norvég politikus szavainak ad hitelt. Már csak azért is, mert Norvégia kormánya minden kétséget kizáróan a nyugati alkotmányos és jogállami normák nemzetközi összevetésben egyik legmagasabbra értékelt letéteményese, szemben a magyarral, amely enyhén szólva nem állja ki ezt a próbát.

Az alapítványok megregulázására indított hatósági akciókat egyébként nem nehéz egybekapcsolni a kisegyházak ügyével. Hiszen lényegileg ugyanarról van szó: a kisemmizett és a parlamenti többségnek kiszolgáltatott felekezetek úgyszintén civil szervezetek, amelyek legnagyobb bűne nemkülönben a függetlenségre való törekvésük. Ők is azért kerültek célkeresztbe, mert nem azt tekintették legfőbb feladatuknak, hogy megfeleljenek a NER direkíváinak. A "történelminek" minősített egyházakkal és gyülekezetekkel a rezsimnek viszont nincs gondja; azok a kizárólag nekik dukáló kedvezmények fejében igyekeznek alkalmazkodni a hatalom elvárásaihoz, s legalábbis semmi olyat nem tesznek, ami bármiféle értelemben kényelmetlen volna a kormányzatnak.

S miután ezt a szolgálatkészséget a civilektől nem várhatta el, Orbán úgy döntött, hogy miként a "leírt" egyházakat, úgy őket is megfosztja anyagi forrásaiktól. A módszer feltűnő drasztikussága csak arra való, hogy egyszersmind meg is félemlítse az aktivistákat - mint egyre inkább mindenkit, aki egyénileg vagy bármiféle szervezeti keretek között még védeni próbálja az integritását.
A fenyegetés lényege éppen az, hogy észbe vegyék, úgysem számíthatnak tisztességes eljárásra.