Csak állunk a térdig-vízben, és bámulunk magunk elé. Pedig elég volna egy pillantás a térképre és láthatnánk: hatalmas lavór közepén bambulunk feltűrt gatyaszárban, ahová nem csak felülről, hanem minden oldalról zubog nemzeti kincsünk, amellyel szokás szerint egy nemzeti könnycsepp elmorzsolásán túl nem tudunk mit kezdeni.
Létezett valaha egy förmedvény fogalom, a melioráció, amely átkos bolsevik trükként sem jelentett mást, mint vízgazdálkodást, meg talajjavítást, vagy inkább egy-egy nagyobb földrajzi egység tájrendezését. Csatorna, fásítás, öntözés, miegyéb. Ennek az országnak aztán átka lett, hogy "A" Vízlépcső a rendszerváltás politikai szimbólumává vált, amely maga alá temette nemcsak a múltat, hanem vele a meliorációt, meg a józan észt is. Most aztán várhatjuk, míg kihal két-három nemzedék, és a dédunokák megint megtanulnak különbséget tenni szakma és politika között. Hogy például abban még nincs semmi pártszimpátia, ha átlagban nem esik is több eső, de ha egyszerre jön az átlag, akkor kapkodhatjuk a pókhálós gumicsizmát. Egyként a Principálisnál, meg a Lajos utcai kanálisoknál, amelyeket nem özönvízre méreteztek.
Azt mondják, a tájrendezés valaha komoly szakma volt. Csúnya csúsztatás. Hiszen elég, ha az ember időnként felkapaszkodik a TEK homokzsákjainak magasába, s onnan tekintget le gúnyosan az alant hömpölygő sáros habokra.
