Futtában mesélve: a kezdetek

Maholnap 40 éves vagyok. Eddig is igyekeztem sportos életet élni, mert ha már egyszer nem lett belőlem élsportoló, ellenben veszem magamnak a bátorságot, hogy sportújságíróként írok róla, akkor legalább úgy tegyem, hogy van némi fogalmam arról, amit alanyaim csinálnak. Halálom, amikor olyan kommentátorokat hallok, akik úgy közvetítenek focimeccsekről, hogy talán még kispályán sem futballoztak soha. Vagy csak nagyon ritkán. Én nem csak nézni szeretem, hanem legalább annyira csinálni is. Meg persze írni róla.

Mindezt csak azért szögeztem le elöljáróban, mert futni kezdtem, s úgy alakult, hogy tapasztalataimat meg is osztom mostantól. Úgy kezdődött, hogy tavaly ősszel a BLSZ-ben szereplő focicsapatunk egyik piknikus alkatú tagja egyik napról a másikra lefogyva, fitten jelent meg előttünk. Fut, mondta. Sőt, hamarosan versenyen is indul.

Aztán a következő héten, sörrel a kezében, mint aki jól végezte dolgát, bejelentette, hogy most jött a félmaratonról. 1:43 alatt teljesítette a 21 kilométert. Rettentően imponált. Igaz, hogy vagy egy tízessel fiatalabb nálam, de azt mondtam magamnak: 2 óra alatt nekem is sikerülnie kell.

Mint már lapunk hasábjain beszámoltam róla, nem sikerült. De egyáltalán nem keseredtem el.

Szóval elkezdtem futni. Addig is kocogtam olykor-olykor, de ez most más volt. Már csak azért is, mert erről nemigen beszéltem másnak. Mostantól meg mesélek. Futtában. Mindenféléről.