Képzeljük el Orbán Viktort fehér lovon, a Gellért szálló előtt. Ahogyan megjelent ott vitéz nagybányai Horthy Miklós 1919. november 16-ikán, és kijelentette, hogy "jöttem megbüntetni a bűnös várost". Az engedetlent, amely kétségtelenül terrorral egy ideig vörös volt, borzalmakat is produkált, a lovas tengernagy pedig sebtében fehérre akarta varázsolni. Ugyancsak terrorral. Meg is tette. Orbánnak nincs fehér lova, arisztokratikus nemesi rangja sem, (bár, ki tudja?), de a terveiben benne van, hogy a bűnös várost ő narancsszínűre mázolná. Nem csak Budapestet, az egész országot.
Lényegében ezt fejezi ki az a napokban nyilvánosságra jutott terv, amely nem egyszerre, de történelmileg nagyon rövid időtávra fölszámolná a demokráciát. Egészen pontosan a maradékát, ami a négy és féléves Fidesz kormányzás után még úgy, ahogy fönnmaradt. Orbán nem rejti véka alá, hogy nem szíveli a demokráciát. Sőt, megveti. Az a rendszer, amely a 21. század elejére egész Európában általános lett, neki gyűlöletes. Tudom, túlságosan is gyors és nyers ítélet ez, de az a rémálom, amely a minap kiszivárgott, és eddig egyetlen szó, cáfolat sem tette kérdésessé, egyértelműen erről tanúskodik. Fölszámolná mindenütt, a legkisebb községtől a legnagyobb városig a népképviseletet, az önkormányzatiság formáit. Helyette - milyen cinizmus és dölyf - nyíltan kimondják, jönnének a helytartók, a politikai csúcshatalom tisztviselői, akik parancsra azt hajtják végre, amit odafönt eldöntöttek. Isten veled a demokráciának még a látszata is! Az Európai Unió huszonnyolcadik tagállamában, mert ha csakugyan megvalósulna, a legvégére sorolódnánk.
A lázálom még viszonylag derült égből villámcsapásként érkezett, de a választási rendszer lépésenként úgy módosult, hogy a kétharmad halálbiztosan kétharmad legyen, a kormányzat, egészen pontosan a párt, annak is a lehető legszűkebb körű vezető magja akarja. Nem óhajtja, nem elképzeli - akarja. Kezdett már derengeni akkor, amikor az idén tavasszal úgy alakult a főváros hangulata, hogy a nyomasztó kerületi fideszes többség megváltozhat, a helyi polgármesterek viszonylag nagy része baloldali, vagy talán még annál is gonoszabb szitokszóval: balliberális lehet. Egészen a csúcsig, a Városházáig, a főpolgármesteri hivatalig. Ha mondjuk Tarlós netán maradna is, olyan többségi közgyűlés kötheti meg a kezét, amely a csúcshatalomnak nem tetsző döntéseket csikar ki, demokratikus úton, a közvetlenül megválasztott képviselők szavazataival.
Ekkor hirtelen előbukkant a már létezett, titokban dédelgetett elképzelés, amely teljesen fölforgatja az örököltet, és közgyűlés se lesz többé. Most még többségben fideszes polgármesterekből áll a testület, de hogy valami félrevezető látszata maradjon mégis a már fölszámolt demokráciának, "kompenzációs listákról" kiegészül, valami torz együttessé. Amely elé Tarlós, ha marad, fejfájás nélkül bármit előterjeszthet, látatlanban megkapja, mint Orbán a parlamentben, a boldogító igent. Minden igazolódott is, a fővárosi demokrácia maradékát fölszámoló új választási rendszert, a kétharmad szinte látatlanban, fejfájás nélkül megszavazta.
Úgy látszik azonban, hogy ez is kevés, csak ideiglenes, rövidtávra szól. Már 2011-től ott volt a tarsolyban az addig titokban tartott hosszú távú stratégiai álom, az önkormányzatiság teljes és végérvényes likvidálása. Orbán Viktor megszólalásig olyan "ördög", amilyennek a mégis eléggé tájékozott Bill Clinton ábrázolta. Minden hatalom kevés neki, az egész kell. Ő dönthesse el nem csupán Budapestre érvényesen, minden parányi községet illetően is, mit kaphatnak az ott lakók, hogyan élhetnek, kész ukázok írhassák elő a részleteket. A helytartó parancsvégrehajtó, hűséggel és alázattal engedelmeskedik majd.
A demokrácia költséges luxuscikk, minek bármiről is vitatkozni, olcsóbb, ha a felsőbbség teljhatalommal határozhat mindenről. A nyilvánosságra került tervezet azt erősíti meg, hogy Orbán csakugyan előrelátó vezéregyéniség, a fejében ott lappanganak az évtizedekre előre kieszelt tennivalók, legalább negyed évszázadra akar berendezkedni, mint annakidején Horthy Miklós is, (igaz, valószínűleg ő is többet remélt, de a gonosz történelem közbe szólt). Miként föltehetően Orbán is távolabbra lát, nem csupán stratéga, remek taktikus is, cseppenként csurgatja, amit ráérünk majd megtudni, ne keseredjünk el idő előtt. Ennek ellenére bosszantó kicsit, hogy ilyen szemérmetlen nyíltsággal, bár meglehet ügyetlenségből, mégis tudtunkra adták, hogy föntről, nem érett, döntésre alkalmas demokratáknak tekintenek bennünket, hanem alattvalóknak. Zokszavunk sem lehet, miként már most is alig van.
Ha végig gondoljuk, eléggé kínos és szégyenteljes, hogy hosszú idő után, Rolf Hochhut annyi botrányt kavart, mellesleg remek színművét követően, most ilyen váratlanul, magyar belpolitikai összefüggésben bukkant elő ismét a helytartó szó. Fantáziáljunk tovább. Az egyház élén is helytartó áll, a Mindenható földi helytartója. Meglehet, hogy aki kinevezheti majd a magyar helyi politikai tisztségviselőket, maga is helytartó csupán, magasabb hatalmak megbízottja?
Nem lehet, hiszen ő maga az Atyaúristen! Aki uralja a múltat, a jelent, és nem csak előre látja a jövőt, ő maga az egy személyben. Áldassék érette a neve. Most és mindörökké?
