Pálfi György Szabadesés című filmje hét történetet mesél el. Hét különféle humort kelt életre, bár még a legvidámabb fajta is alapvetően a fekete humor sötétbe hajló komikumát viseli legbelül. Rövid történetek, a film alig lépi át a 80 percet, és ebben a rövid időben az abszurd, a morbid, a groteszk, a nonszensz, az ironikus és a fanyar műfaji jegyek hol tisztán, hol egymással karöltve viszik hátukon a szösszenetnyi sztorikat. Pálfi elképesztően gazdag és csillogó szellemű játékosságával bűvöli el mindig a nem skatulyázható filmek rajongóit. Ennek a burjánzó játékosságnak és fantáziának itt valóságos sziporkázását kapjuk.
Feltéve, ha sikerül mindenféle filmes és nézői előítéletet és tabut félretolni és csak "a bűvész kezét figyelni", mert bizony csal. Mármint úgy tesz, mintha egy ilyen-olyan történetecskét mesélne, apró varázslatok gyönyörűségeit szórja el, közben mindig nagyon mélyen jellemző emberiről beszél. Pohárnok Gergely operatőr minden varázslatot tudó kamerájának köszönhetően is tényleg csodálatos dolgokat művel, ha az ember legalább olyan szabadon engedi magát a nézésben, mint engedte magát Pálfi a filmezésben.
Ebben van a Szabadesés varázsa, de ebben van a befogadásának a bökkenője is. Hisz tele vagyunk begyöpösödött előítéletekkel, elvárásokkal és nézői vakságokkal. Például mindössze a meghökkenésig jutunk, amikor egy elegáns társaságban egy anyaszült meztelen fiatal nőt látunk. A társaság egy dalra fakadó kórus, Pálfi és Pohárnok a burleszkig humoros közeliken mutatja, milyen röhejesen torzul grimaszra az arc, miközben a legéteribb szépségű hangokat adja ki magából a száj. Ezen elkacarászik az ember, s csak a végén döbben rá, hogy nem ez a viccelődés a lényeg. Hanem a másság magánya. A meztelen lány úgy jár-kel, hogy a ruhátlanságát senki nem veszi észre, mi meg eleinte tanácstalanul figyeljük, mi akar ez lenni.
Csak az utolsó másodpercben kap értelmet egy finom gesztussal az egész: amikor a meztelen lány megpillant egy anyaszült meztelen férfit. Kettőjük összevillanó mosolya, a "nem vagyok egyedül" öröme, mindössze egyetlen villanásra. Pálfi nem egy magyarázkodós típus, mintegy mellékesen helyez el most is olyan finom apróságokat szinte minden epizódban, amik pedig gyakran a lényegre utalnak. Villanásnyi Jordán Tamás remekbe szabott monológjának csattanója is. A buddhizmus köznapiasított mantráit ledaráló mester váratlanul az egyik tanítvány vállára teszi a kezét. Szempillantás a jelenet, alig vesszük észre, hogy a kézrátét éppen a prédikált csodát tereli vissza a köznapiságba. Ugyanis lenyomja a fiú már lebegő testét a többiek közé, oda, ahol ülni kell. A földre. Ez több mint poén. Molnár Piroska és Benedek Miklós párosa adja a kerettörténetet.
Ők a - mondjuk - Szomszédokból, tehát a legkészresültebb filmrealizmusból ideszalajtott idős nyugdíjas pár, csakhogy groteszkben. Szöszmötölésük, egymás mellett elbeszélő monológjaik ellenállhatatlanul komikusak, miközben mélységes szomorúság kel a nyomukban. Molnár Piroska öregasszonya csodálatos figura - emeletről-emeletre küzdi fel magát folyvást, és aztán újra csak ugrik a ház tetejéről. Ez a színtiszta szürreál világa, tele a valóság elemeivel, belevilágítanak messziről a Gellérthegy pompás éjszakai fényei, meg a fényben úszó Szabadság szobor. Molnár Piroska meg, mint az élet örök és szomorú körforgásának metaforikus figurája, már ismét a járdán kiterülve, reménytelenül pillant fel a házra, amelynek emeleteit újra csak végig fogja nyögdécselni. Ez a heroikus reménytelenség fogja gyengéd kézzel egységbe a Szabadesés legvadabb és legprovokatívabb epizódjait is. Igazi Pálfi-féle szürreáliák sorjáznak, Pohárnok pedig bravúrosan váltogatja a képek stílusát, ritmusát, mikor mit kíván a történet.
A legbizarrabb tán a házaspár, amely a baciktól való félelmében folpackkal csomagolja be egymást, amikor szeretkezni vágyik, de a meghökkentő erotikának véres vége lesz. A legerősebb tabudöntögető szintén a genitáliákkal kapcsolatos, ugyancsak bizarr formában. A csupa közelikkel dolgozó részben Hegedűs D. Géza precíz szakembere rendesen visszatoloncolja a szépen fejlett csecsemőt az anyaságát meggondolt fiatalasszonyba. Nincs kímélet: azt is látjuk, hova és hogyan. És halljuk, hogy nyom nélkül felszívódik majd. A tévésorozatok bődületes ostobaságát kigúnyoló rész felhőtlen kacagás, a gyerekkori szorongások metaforájaként egy gyönyörűséges bika megjelenése szívbemarkoló fájdalom.
Pálfi merész rendező, bár a nézői befogadás olykor nem könnyű. A tehetségével pedig lehetségessé formálja a lehetetlent.
(Szabadesés (*****)
