Közelkép - Kibukik a nagyság

Köpni-nyelni nem tudtam, amikor húsz évvel ezelőtt először ott lehettem Zubin Mehta egy koncertjén. A körülmények pedig otrombák voltak. Az akkor recsegő-ropogó hangszórókkal ellátott Margitszigeti Szabadtéri Színpadon félház volt, valami fatális szervezési baklövés miatt. Valaki le is írta, hogy ezen a koncerten Mehta évtizedeket fiatalodott vissza, hiszen utoljára akkoriban játszhatott félház előtt.

Ami a szünetet követően legalább háromnegyed ház lett, mert akik kívülről megálltak hallgatni a zenét, és a drága jegyek árát megfizetni nem tudók, a szünetben belógtak. Mehta, mint most a Művészetek Palotájában, a saját együttesének számító Izraeli Filharmonikusokkal lépett fel, és érződött, hogy az üres székek ellenére, tán csakazértis, a lehető legtöbbet akarja adni. Olyan erőteljesen áradt a zene, hogy a torzító, ócska hangszórók sem tudták lerontani annyira a hatásfokát, hogy ne vált volna döbbenetes szépségűvé az este.

Ez volt az Izraeli Filharmonikusok második szereplése Magyarországon, a mostani pedig a harmadik, nem állítható, hogy túl gyakran járnak hozzánk. Csajkovszkijtól a Patetikus szimfóniát, Richard Strausstól pedig a Hősi élet című szimfonikus költeményt játszották. Egy több országban való koncertturné végén persze nagyon jó zenekarnak, de kissé fáradtnak mutatkoztak. Nem voltak annyira elemükben, mint a Bécsi Szimfonikusok, akiket Mehta tavasszal vezényelt, szintén a Müpában. De a karmesteren így is érződött a zsenialitás. A Patetikus Szimfónia vége után azt akarta, hogy valószínűtlen hosszú ideig ne legyen még taps, inkább súlyos, döbbent csend honoljon. Ezt úgy érte el, hogy vezénylés után még nem engedte le a kezét. A személyiség karizmatikus vonzereje, hogy a teremben mindenki őt nézte, így egyetlen ember sem akadt, akinek idejekorán összecsattant volna a tenyere.

Ilyen látszólagos kicsiségeken is megmutatkozik a nagyság.