Olvasom az Újpest-Fradi labdarúgó mérkőzés tudósításában, hogy a végén a zöld-fehérek "mindent megtettek" az egyenlítésért, de "elfogyott az erejük, alig álltak a lábukon". Két héttel az észak-ír válogatott elleni találkozó második félidejének derekán az egyik - nyilván erején felül teljesítő - játékosunk görcsöt kapott.
Nem azon ironizálnék, hogy néha az egész magyar bajnokságban mintha csak halálosan kimerült, görcsbe rándult játékosok kergetnék a labdát (dehogy kergetik, tologatják!). Az okok feltárása nem rám tartozik. Csak egy régi emlékemet idézem. Jóval több, mint ötven éve Fradi-Kispest meccs az Üllői úton (ahová akkor még szabad bejárása volt a szurkolóknak, s nem korlátozták őket tilalmak sokaságával). Félidőben a Kispest vezetett 1-0-ra (Bozsik, Puskás!).
És jött a második 45 perc. A hazaiaknál Deák - népszerű nevén "Bamba" - volt a középcsatár. Lázasan, influenzával vállalta a játékot. S a beteg egyszercsak megindult. Úgy söpörte el a kispestiek középhátvédjét, Patyit, mint a szél az őszi avart. Egymaga megfordította az állást: győzött a Fradi, ujjongott a nép. Bamba lázas volt, alig kapott levegőt, de hajtott, vitte a szíve, és vele a rettegett lába. Nem tudom, hogy töredékét kereste-e annak, amit egy mai "játékos" (nem szívesen élek ezzel a kifejezéssel, hiszen ezek nagy-nagy többsége nem játékos, még csak nem is futballista) süllyeszt havonta a zsebébe, mégsem kapott görcsöt, nem panaszkodott fáradtságra, nem mentegetőzött. Tette a dolgát, lőtte a gólokat.
De hogy mi volna a dolga a ma pályára engedetteknek, sejtelmem sincs. Talán arra buzdítják, van egy barna gömb, azt kell lábban eltalálni. Ha nem sikerül rögtön, majd legközelebb. "És a lóvé?" "Ne izgulj fiam, lesz az is." "Akkor jó". És megy minden, ahogy eddig. Megy? Még csak nem is botladozik. Ezek a fiúk annak idején a tartalékcsapat tartalékai sem lehettek volna. Rejtély, honnan és mennyiért szerzik őket, de mintha vakok adnák-vennék mindegyiket. Kicsit sánták? Oda se neki! A magyar csapatokba belefér!
Alighanem sokan emlékeznek még erre a kifejezésre: "szívét vitte a pályára". Miféle szívük van ezeknek, ha két lépés után görcsöt kapnak? Milyen szavakkal illetné "teljesítményüket" a legendás edző, Bukovi Márton, aki a lézengő klasszistól, Cseh Matyitól azt kérdezte, szellőzködni jár-e a pályára? Nálam pocsékabb, tehetségtelenebb fiú biztosan nem kergette a labdát a Vérhalom téren. (Részben nem az okozza a magyar futball betegségét, hogy megszűnnek a terek, és beépítik az üres telkeket?) Egész délután ott szaladgáltam a pályán. De még én sem panaszkodtam álmos, fáradságos görcsre. Örömmel, felszabadultan játszottunk, a szó legszebb értelmében. Egyszer egy figyelmes úr a pálya szélére szólított, s egy kiflit adott. Ez volt az első és egyetlen prémiumom. Nem érdemeltem volna többet.
De vajon mit kapnak azok a klubokban nyüzsgő, ilyen-olyan ügyintézők, elnökök, játékos-megfigyelők és gyanús hátterű menedzserek, akik kézen-közön elsikkasztják és görcsbe rántják a magyar futballt?
