Elhatároztam, ezentúl kétszer is meggondolom, milyen célra leszek hajlandó adományozni.
Először azon háborodtam fel, amikor kiderült, hogy a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak megsegítésre összegyűlt mintegy kétmilliárd forint nagyobbik része kézen-közön eltűnt a kormány pénzeszsákjában. Vállalkozó ismerősöm mesélte, ő nem adott egyetlen fillért sem semmilyen számlára, de megpakolt egy teherautót a cége termékeivel és levitte a leginkább rászoruló településre. Észnél kellett lennie, hogy valóban azok kapják, akiknek szánta, mert a helyi "elöljárók" mindjárt az első órában megkörnyékezték, bízza rájuk az osztást. Én is fizettem egy kerek összeget a megadott számlára, aztán kiderült, hogy focipályát építettek belőle, egymilliárdot még két évvel később is egy bankszámlán fialtattak (nem tudom kinek), és a forintjaink másik részéből kultúrház meg tanösvény lett, de a tényleges károsultak állítólag nem sokat láttak belőle.
És nem vagyok hajlandó egyetlen fillért sem adni a Gyermekrák Alapítványnak sem, mert nincs kedvem az elnök gyermekeinek amerikai jólétét finanszírozni, és azt is bánom már, hogy a parlagfű-mentesítési alaphoz annak idején jóhiszeműen hozzájárultam. Most kell megtudnom, hogy nem kaszáltak, nem téptek, nem szántottak a pénzemből, hanem terepjárót vettek, meg velem finanszíroztatták meg a kormányváltás után elbocsátott becsületes közszolgák végkielégítését.
Ezúton közlöm mindenkivel: szívesen főzök hajléktalanoknak, de ha pénzt gyűjtenek bárkinek, rám ne számítsanak!
