A televízió mutatta (nem a "köz-"). Barázdált arc, messzerévedő tekintet, könnyek, akadozó beszéd. Birkapásztor, akinek lába (és nyája) alól kihúzták a földet. Kellett a támogatás azoknak, akik nem tenyésztenek birkákat. Semmit sem tenyésztenek, a pénzüket fialtatják. "És most?" - kérdezte a riporter (nem a "köz-" riportere). Az ember széttárta a karját. Elnézett évszázadok messzeségébe, ahol ősei arcának ráncaiban is könnyek csorogtak a napi megaláztatások nyomán. Látta vajon ezt a kisemmizett birkapásztort a mezőgazdaság milliárdokat vesztő fura ura? Mit számít, ha látta is! Megismétli újra: másokat is helyzetbe kell hozni, nem csak ezeket a barázdált arcú, a szabadnapot hírből sem ismerő parasztembereket. Jönnek-jönnek a "mások" és tartják a markukat, hiszen a törvény szerint jogosultak lettek a földalapú támogatásra. És a "fodros birkanyáj", az Alföld fölött elúszó, nyájat formázó felhők, vagy éppen az a nyáj, amelyet Radnóti látott? Elenyésznek. A röstellkedő bárányfelhők könnyüket hullajtatják, zuhog a reménytelen őszi eső.
Költő, nem politikus
A sors rendeléséből a Kortárs szeptemberi számában olvashattuk Borbély András Parasztavantgárd című balladáját. (Vagy nem annak szánta? Mindegy.) Ebből való az idézet: "folyópart beomlott ösvénnyel - szoktak békák ügetni a parton - fűzfák meg gaz - hófehér kövön napozó sikló// azon túl víz csak - azt nem lehet archiválni". És a birkanyáj? Sehol. Nem hallatszik a kis csengő, sem a puli ugatása. Magányos, kisemmizett emberek ballagnak a folyók partján, s már tudják: "Ki sokat lát ne nézzen - se előre se hátra - hogy rá ne iszonyodjék - a botvégnyi világra": Mennek, mendegélnek, "a sorompónál ég a lámpa Isten - valakit várhat e mind elmentek innen".
Nézzük a meggyötört arcot, a földönfutóvá alacsonyított birkapásztort. Mintha a költő Sinka István leszármazottja volna. Nemsokára ő is Magyarország "felfedezettje" lesz, mint ősei a népi írók megdöbbentő könyvsorozatában, amelyre újra meg újra lesújtott a hatalom. A mélyszegénységből költővé lett Sinka most megint időszerű. És elfelejtették… - ezzel a címmel adta közre a Nap kiadó kiváló költők által kommentált válogatott verseit a Költők a költőről, Sebestyén Ilona nagyszerű sorozatában, s mellette az Egy vers, azaz az Anyám balladát táncol köré gyűjtött elemzéseket és tanulmányokat Pomogáts Béla.
"Mintha pásztortűz ég őszi éjszakában, - Messziről lobogva tenger pusztaságon…" A Toldi Előhangját idézi a jelenség, csak nem Toldi Miklós, hanem a pásztor-lírikus bukkan elénk, mint napjaink újra időszerű költője. Költő és nem politikus, ahogy önvallomásában írta. Mert a költők mélyebbre látnak, s nagyobb távlatokba tekintenek, mint a legfeljebb holnapig érdeklődő politikusok. Egyik döbbenetes verse a Mózes víz után kesereg az emberi nyomorúság, elesettség szívszorítóan hiteles leírása: "Nincs víz a pusztában, s elalélt a bárány, - a gyermek, a gida, s szénné szárad a fű - a madár nem dalol - s alig tud megállni lábán - a szamárcsikó. - S bús szolgát, Uram, én is - az értelmen túl valahol // a káprázat határán - bolyongok az ős-csillagok között (…) - S tüzes kígyó sziszeg: a szél; nem eső illata száll, nem forrás peng, nem víz csobog, - csak környékén ömlenek le orcám árkaiba."
Önjellemzéséből idézem: "Én az irodalomba kis darabka ceruzával jöttem, de nyitott szemmel, és készen arra, hogy belepiszkáljak. A felállított irodalmi szabályok között nem fértem és nem férek el. Szűk ez nekem és idegen. A nyelvezetem a mondandóim számára kicsi, a régi forma is, olyan sok és olyan nagy a hit, amit alulról hoztam, hogy semmiképp sem fér el benne, tehát új formát teremtettem magamnak, amelyben érvényesül a nyelv és a mondanivaló."
A Viharsarok új nyomorúsága
A tudós irodalmárok pontosan megérezték nyelve újszerűségét, amelyben sajátos fénytörésben fejezte ki a szegénység mitológiáját, a mondanivalójáról, a szegények igénybejelentéséről kevesebbet tudtak elmondani: nem ismerték ezt a világot, s mint ez már-már megszokott jelenség, föntről kicsit finnyásan "lefelé" tekintettek rá, ahogy manapság a hajléktalanokat, a nincsteleneket szemléljük. Érthető, hogy a legszebben igazi beleéléssel és megértéssel a hasonló sorból kiemelkedett Czine Mihály beszélt róla előadásai során. Sinka meg volt győződve arról, hogy a társadalmi különbségek miatt nem értették a népi írók legjavát, vagy egyszerűen elhallgattatták őket, hogy minél hamarabb "a sírba piszkálhassák" valamelyiküket. Így volt valójában? Talán túlzó a megfogalmazás, hiszen új, mondhatjuk, megfrissült nyelvhasználatuk még Babitsot sem hagyta érinthetetlenül: s szavukban hallanunk kell a méltatlan szegény sorba szorultak panaszos kiáltását is. Történelmi tapasztalataink birtokában sokkal több megértéssel, olykor ámulattal figyeljük e törekvéseket, amelyek a maguk idején a népi-urbánus szembenállásnak is okozói lettek. Pontosan fogalmazta meg Sinka István, hogy ellenfeleiknek fogalma sem volt arról a nyomorúságról, amelyről hírt hoztak, feldúlva a rendszerbe simulók lelkiismeretét.
Ha Szabó Zoltán élne, ma is megírhatná a Tardi helyzetet, Féja Géza a Viharsarok nyomorúságát feltáró könyvét, s akár annak idején, ma is megbélyegeznék, bíróságokra citálnák és elítélnék őket, s nem volna sikere Németh László és Illyés Gyula gondolatainak sem, mint ahogy a KALOT tevékenységét sem sikerült megújítani. Bizonyára sok esetben jogos volt a figyelmeztetés: a népi írók egyike-másika - Sinka is - kevéssé fordult a világirodalom újdonságai felé, bezárkóztak témáik szűkösebb falai mögé. De ebből a világból igazi remeklések fénylettek föl, amelyekben ott érezni a lélek gyermeki tisztaságát: "Óh én drága, drága anyácskám - ki virág vagy most egy égi fácskán, ugye jössz majd - fekete sírodat otthagyod - s beteg fiadat elringatod, - beleülteted fejemet öledbe - s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre." (Úgy alszunk mind…) Vagy egy másik remeklése, a Krumplievő gyerekek 1963-ból: "Négy kis gyerek - kerek a lábos - főtt krumplit esznek nagy mohón, - fölöttük sírón kék légy szálldos - s meg-megpihen a pörge són. - Egynek komolyan, nem nevetnek, - kis pofák egy napra valót - kaptak, mit egyszerre bevesznek- - hajuk le a szemükbe lóg. // Ülnek a vén vaslábos mellett, - a krumplit négyfele osztják, - s mindegyike szuszogva szenved, - ha leejt egy-egy darabocskát - Kerek kis faruk oda lapul - a földhöz, érzik a hidegét. - Kinn az eperfa levele hull, és zúgva sírdogál a légy."
Túl a mai "kocsmán"
Már-már prózai a leírás, mégis az igazi líra szárnysuhogását érezzük benne. Ez volt Sinka nagy erőssége: a tények megjelenítése, s mögéjük felvillantani a beleérzés és részvét könnyes napsugarát. Ez hiányzik a mai lírából (tisztelet a kivételnek). Megtalálni és kimondani a részvét szavait, amelyekben nincs semmi kunszt, csak emberi érzelmek, mint Móricz Hét krajcárjában (véletlen-e, hogy e nagy prózaíró csillaga is lehanyatlóban van?...) A mutatványosok szívesebben lengenek a trapézon, mint hogy a földön járjanak. A könnyűt és a játszót idealizáló Kosztolányi bizonyára elképedve olvasta Sinka kezdeti verseit, hiszen amint írta, neki nagyjából mindene megvolt, ami a költő-léthez szükséges. Sinkának semmije sem volt, csak az a ceruzácska, hogy verseket írhasson, s azok az élményei, amelyeket csak "a város peremén" szenvedőket figyelő József Attila birtokolt. Nem vonnék párhuzamot a két poéta között. József Attila százada egyik legnagyobbja volt, de versindító élményeik hasonlóak: mindketten a nyomorúság legmélyéről indultak, s tehetségük indíttatása szerint formálták meg verseiket.
József Attila radikális változásban, Sinka a csodában bízott: "Minek nekem téli ruha, - ne is adjál, én Istenem, - csak ne hagyd, hogy Sinka Pista - sokáig éljen idelenn. - Csontja le a sárba hulljon, - a sárra nagy tél boruljon. // Meztelen lelkét emeld fel, - ahol a szél sose zajog: a tejúton… én Istenem. - lenne egy égi csillagod! - Az egykori juhászlegényt, ott aztán öleld meg szegényt!" (Isten őszi csillaga…)
József Attila zsenialitása részben abban mutatkozott meg, hogy feltörekvő, elnyomott tömeg vágyainak, reményeinek, indulatainak kifejezésére bölcselettel is gazdagított új nyelvet teremtett, Sinka évszázadok paraszti nyelvével felvértezve alkotta meg költészetét, amelyben az igazi mélységet legjobb verseiben a kifejezés újszerű színeivel palástolta. Azt lehet mondani, mindkettejüket kritikusan szemlélték és szemléltették, akik idegenkedtek a társadalom sebeinek látványától. De mert ezek a sebek nem gyógyulnak, hisz ráolvasással nem gyógyíthatók, elsősorban természetesen József Attila, de Sinka is "túlemelkedtek e mai kocsmán", és számunkra is fontos üzeneteket fogalmaztak meg, amelyeket nem mindenki hall szívesen, ha egyáltalán meghallja.
Hitetlen juhászok
éha-néha belelapozok Bíró Friderika - Für Lajos Búcsú a parasztságtól trilógiájába (most jelent meg harmadik kötete a Kairosznál). Nehezen találhatnék olyan könyveket, amelyek jobban illenének Sinka István költészetéhez. ő még hitt a parasztság föltámaszthatóságában. A nyája mellett könnyeivel küzdő juhászember már nem hisz. Akkor sem, ha a juhászatot egyetemen oktatják. Mert ehhez a mesterséghez, akár a paraszti életforma napi gyakorlatához lélek és lemondás is kell. De van-e értelme manapság a lemondás szónak?... És hihetjük-e, hogy azok lesznek a paraszti munka folytatói, újrateremtői, akiket úgy juttattak és juttatnak földbirtokokhoz, hogy soha nem vetettek és nem is arattak? Az a kívülálló érzése, nem a hagyomány őrzői, a nemzet gerincét alkotó parasztság gazdagodik meg, hanem visszatér egy meghaladottnak hitt, feledésre érdemes réteg, a kisemmizett gazdasági cselédeké, akik szemlesütve hallgatják új uraik parancsait.
A népi irodalom s főként Szabó Dezső kutatója, Gombos Gyula írta Sinka István című tanulmányában: "Népi költőinknek és népi íróinknak két típusa van: azok, akik az öregedő kultúrából a források felé mentek magukat benne megmeríteni s megszépülni s azok, akiket a forrás hoz a világ megújítására." Sinka a második csoport tagja volt, ritka tünemény. De mi lesz ezzel a forrással, kultúrával, ha manikűrösök és villanyszerelők földhöz jutását szemléljük riadozva?
