Az Őrség meséje

Aki Vas megye délnyugati szegletében, a Dunántúl és az Alpok között jár, azt azonnal megragadja a táj szépsége és különleges hangulata. Az Őrség szinte minden évszakban csodákat mutat a felfedezőknek.

A honfoglalás korában Vér-Bulcsú telepített a határvidékre őrzőket, akiknek a magyar király azt a feladatot adta, hogy figyeljék, mikor tör ellenség az országra. A dombok tetején álló megfigyelők azonnal jeleztek, ha idegen katonaság tűnt fel és füstjelekkel akár másfél óra alatt is elért a hír Budára. Abban az időben alakult ki az egyedi települések hálózata. A határvidéket, a gyepüt, a dombtetőkön néhány házból álló településrészeken, a "szereken" élők vigyázták. Egy-egy "szeren" eredetileg egymással rokonságban álló családok éltek

Az őrállóknak sokáig voltak kiváltságaik. Nem fizettek adót és közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak. A szabadságnak aztán vége szakadt, és a történelemben később is sok megpróbáltatás várt az őrségiekre. A rendszerváltás előtt ez volt hazánk egyik legjobban elzárt vidéke. A történelem fintora, hogy a valamikori őrzőket őrizte a legjobban a hatalom. Nemcsak az idegenek számára volt megközelíthetetlen az őrségi táj, gyakran még a szomszédos falvak között is nehéz volt az utazás. Az elzártság viszont megőrizte az Őrség sajátos hangulatát. Ma éppen ezért kedvelik oly sokan ezt a vidéket, mert itt szinte megállt az idő. Kikapcsolódásra, feltöltődésre, emberekkel és a természettel való találkozásra keresve sem találnánk ideálisabb vidéket.

A dombok, patakok, mesterséges tavak, láprétek között sajátos állatvilág él. A templomtornyokban fészkel a különlegesen védett gyöngybagoly, de láthatunk sárgahasú unkát, rézsiklót, vagy akár hermelint is.

Aki itt gombászni indul, biztosan nem érkezik vissza üres kosárral. Égerligetek, néhol égerlápok fordulnak elő. Nemcsak a növények, állatok meseszerűek, hanem az elnevezések is. A struccpáfrány, a zergeboglár, a kereklevelű harmatfű, a tőzegeper, a vidrafű bármelyik mesében szerepelhetne. Pedig ez itt a valóság. Az itt élő szitakötők nemzetközi védelem alatt állnak. Mintegy 30 halfaj él a Rábában, a Zalában és a mellékpatakokban, a sebes pisztráng, a sujtásos küsz mellett egyedülálló ritkaságként a dunai ingola.

Az őrségi emberek mindig a természet közelében éltek. Az itt épült házak alapvetően fából készültek. Szalafőn és Pankaszon láthatjuk a legszebb úgynevezett boronaházas és kódisállásos házakat. A különleges szeres építési forma miatt sokszor nem is vesszük észre, hogy egy falun megyünk keresztül. Mintha egy parkban járnánk. Az elszórt házcsoportok között és mellett gyakran látunk kerteket, virágos réteket vagy erdőt. Ha betérünk egy ilyen régi épületbe, az udvarokon álló pajták és ólak is a hagyományos őrségi építési módot mutatják. A berendezési tárgyakat is jobbára fából készítették az itt élők.

A portákon ma is megtekinthetőek a háziállatok, akár mi is bemehetünk a nyitott karámokba, istállókba egy-egy pohár habos tejért.