Pintér Béla Társulat;

2014-10-18 10:20:00

Tébolyító drogok

Pintér Béla tulajdonképpen úgy dolgozik, mint Shakespeare vagy Moliére. Maga írja a darabokat, a saját társulatára, és ő is szerepel a produkciókban. A Népi rabléttel annak idején berobbant a szakmai köztudatba, és kapásból lelkes híveket szerzett magának. Energiától duzzadóan elementáris volt a produkció. Erotikától túlfűtött. Mindenki remekül mozgott, táncolt benne. 

Először Szegeden láttam, az alternatív színházi fesztiválon, egy már eredeti funkciójában nem használt, félig-meddig romos, néhai kaszinóban, ami abszolút jól passzolt az előadáshoz. Az is összekevert ugyanis archaikus dolgokat egészen mai momentumokkal. Egyáltalán, előszeretettel használt ellentéteket. Falusi kultúra városival vegyült, egykori szokások mai divatos elemekkel, értékes kultúra egyenesen gagyival. Ahogy manapság a fejünkben is összezagyválódik minden, a színpadon is ez történt, mintha nagyon össze nem illő alkotóelemeket kevert volna össze valaki egy turmixgépben, de nem ám egyenletes itallá! Inkább úgy, hogy azért minden kicsit darabos maradjon, érződjön az eredete, így az is, hogy bizonyos dolgok egyenesen taszítják egymást, de mégis összekerülnek. Ebből pedig egy érdekes elegy keveredik, ami lehet, hogy szembemegy a közízléssel, sőt, irritálja azt, de annyira átütő erejű, hogy azon nyomban számolni kell vele.

Pintér mielőtt még csaknem teljes vértezetében, első igazán sajátjának tekinthető produkciójával jött, látott és győzött, tíz évig játszott különböző alternatív társulatokban. Nem volt jó tanuló, ezért nem gimnáziumba ment, bőripari szakközépiskolába járt, ahol szeretett kitűnni, kedvvel szórakoztatta a többieket. Így amikor a haverja barátnője felvételizni ment a Szkéné Színházban dolgozó, akkori egyik legfontosabb amatőr együttesbe, az Arvisurába, szólt, hogy ez neki van kitalálva, feltétlen tartson vele. És ez a csapat magába szippantotta. Aztán játszott több csapatban is, Goda Gábor erősen mozgásközpontú társulatánál, az Artusnál, nyilván sokat fejlődött közismerten jó mozgáskészsége.

Vidéki rokonai inspirálhatták a néptánc és a falusi kultúra iránti vonzalmát, és mivel ő már városban élt, benne ugyanúgy összekeveredhettek ezek az elemek, ahogy ez aztán darabjainak jelentős részében megjelent. Tudható, hogy roppant sokat merít saját életéből. A Kórház, Bakony előadását például az ő édesapjának halála ihlette. Az az érzéketlen kórházi struktúra, az a nagyipari gépezet, amiben az olyan csekélység, mint az ember, csaknem totálisan elvész. Vagy húsz év távlatából sem felejtem, ahogy a darab főhőse, akit Pintér alakított, édesapja halála után megrendülten kóvályogni kényszerül a kórházban, hogy mindent beszerezzen, ami a hozzátartozója elhunyta után szükséges.

Amikor édesapja maradék holmiját ridegen, egy batyuban a kezébe nyomták, mintha csupán két kiló krumplit adnának át, Pintér csak állt és állt, képtelen volt megszólalni. De nagyon is sejthető volt, mi játszódik le benne. Megformálta a totális kiszolgáltatottságot. Megmutatta hogyan töpörödhetünk össze, veszhetünk el, válhatunk csak egy hivatalos adattá, számmá, a nagy gépezetben. És utána azt is érzékeltette, hogyan próbált mindennek dacára továbblétezni.

A sehova kapujában arról beszélt, egy szektába beszervezett srác történetén keresztül, hogyan lehet minket módszeresen hülyíteni. Hogy lehet úgy felépíteni egy szervezetet, és persze akár egy országot, hogy előre eltervezetten, szisztematikus tervek szerint, hazugságokból várat formálva, átneveljenek embereket úgy, hogy ők már a rájuk adott szemüvegen keresztül lásság a világot, és ennek megfelelően, akár katonás rendben cselekedjenek, az ő, immár feltétel nélkül elfogadott vezetőjük intenciói szerint.

Pintér tulajdonképpen az eddigi munkásságában számba vette azokat a drogokat - ami lehet valódi kábítószer, alkohol, miegyéb, és lehet vakhit, hipnotizálással felérő ráhatás, vagy éppen hatalmi téboly, szexuális fölhevülés-, amelyek alkalmasak arra, hogy elvegyék a józan eszünket, hogy végzetesen függővé váljunk. Az alkoholról szóló "fejezet", az Öl, butít, bár Pintér nem csinált titkot belőle, hogy valaha ő is érintett volt a témában, nem sikerült túl jól, viszonylag hamar le is vették a műsorról. A Korcsula tán még kevésbé jött össze. Adódtak mélypontok, amikor úgy érezhettük, túlzottan ismétlődnek dolgok, arra gyanakodhattunk, hogy esetleg Pintér kiírta magát, de aztán újra és újra nyilvánvalóvá vált az ellenkezője. Miközben voltak, akik távoztak a csoportból, feltehetően támadtak konfliktusok, és természetesen jöttek új emberek.

Mind több játékidőt, előbb-utóbb a játszónapok felét foglalta el a társulat a Szkénében, ahol amúgy ez még az olyan meghatározó együttes, mint az Arvisura esetében sem volt divat. De Pintér előadásai megkerülhetetlenné váltak, rendre párnákat kellett helyezni az első sor elé, hogy még oda is ülhessenek nézők, és egyre hosszabbá vált a jegyre áhítozók várólistája.

Visszatekintve, tán a Parasztopera az eddigi legnagyobb siker, ezt a szintén lerészegedéssel, vad tánccal, és sokak önmagukból való kivetkőzésével átfűtött darabot, melyben még komoly énekesi teljesítményekre is szükség van, többfelé is bemutatták, Kaposvárott és Pécsett például Mohácsi János, Temesváron Szikszai Rémusz rendezésében. Korábban vita volt arról, hogy Pintér írásai valódi, mások által is játszható darabok-e, vagy inkább olyan színjátékszövegek, melyek csak azzal az együttessel szimbiózisban érvényesek, amellyel közösen születtek. Kiderült, hogy erőteljes produkciók jöhetnek létre belőlük máshol is. Azóta drámakötet is összeállt belőlük.

Pintér a sokadik fénykorát éli. A Szutyok, a Kaisers TV, Ungarn, a Tündöklő középszer, a Titkaink, aminek ugyancsak kiugró a sikere, magas hőfokú, revelációszámba menő produkciók. A közelharc a jegyekért mindennapossá lett. Természetessé vált, hogy a Szkénén kívül máshol is játszani akar a társulat. Az Átrium Film-Színház lett a második játszóhelyük, ahol korábbi produkcióikból többet meghonosítottak, és nemrég a Bárkibármikor ősbemutatóját ott tartották, abszolút zsúfolt ház előtt.

Világos, hogy itt már nem lesz közönséggondjuk, mint amikor jóval korábban, a Nemzeti stúdiójában próbáltak játszani, még Jordán Tamás igazgatása alatt. De azért azt számba kell venni, hogy az Átrium, az eredetileg mozihoz kialakított, nem megfelelő emelkedésű nézőtere azért sokat levesz a hatásból. Ha a tizenegyedik sor szélén, szinte nyújtózkodva, és egy előttem lévő magas férfi miatt, még oldalt dőlve is kell ülnöm, hogy az előadás jó részét azért lássam, nem lesz olyan elementáris az élmény, mintha ugyanezt a Szkéné intim légterében nézném. Ráadásul a Bárkibármikor nem olyan harsány, teátrális elemekkel dolgozó produkció, mint például a Kaisers Tv, Ungarn, hanem ötszemélyes kamaradráma, amiben a színészek szempillarezdülését, kisujjuk moccanását is fontos lenne megfelelően látni. Ez a produkció tehát nem igazán az Átriumba való. Hogy ott is hat, az mutatja a színészek tehetségét, meg azt, hogy húsbavágó témáról, erőteljesen van szó.

Pintér rendszerint a vesénkbe lát, olyan témákról beszél, melyeket akár szívesen a szőnyeg alá söpörnénk. De ő nem hagyja. Monomániásan fölhajtja a szőnyeget. Orrunk alá dörgöli a piszkot, közszemlére teszi a mocskot. És, hogy ez ne fájjon annyira, sokat nevettet. De attól jó a színháza, hogy a fájdalomtól, a magunkba nézéstől, azért soha nem kímél meg bennünket.