A Két nap, egy éjszaka egy európai jóléti államba, történetesen Belgiumba, a rendező-író testvérpár szülőhazájába viszi el a nézőt, szereplői egy gyár kétkezi munkásai. (Kíváncsi lennék, ha történetesen itt, a magyar filmdöntnökök elé vitték volna el ezt a "proli-témát", vajon megkapták volna-e hozzá a zöld utat? Vajon nálunk egy ilyen "így élünk mi" jellegű mozi történetéből nem hiányolnának-e legalább néhány szórakoztató, közönségvonzó jelenetet?)
A film kivételesen megkapó, szívszorítóan emberséges történet, amely úgy sodorja bele a nézőt a feszültség izgalmába, hogy a végén valósággal az az érzése, mintha ő maga járta volna végig azt a lélekfacsaró utat, amit a film hősnőjével az alkotók végigjáratnak. A Két nap, egy éjszaka ugyan nem nyert semmiféle díjat idén Cannes-ban, ahonnan eddig Jean-Pierre és Luc Dardenne két Arany Pálmát vitt el (Rosetta 1999 és A gyermek 2005), valamint nyertek ott zsűri Nagydíját és forgatókönyv díjat is, de a belga testvérpár legütősebb, legemocionálisabb filmjei közé tartozik ez a mozi darab. És majdnem olyan izgalmas, mintha bűnügy várna felderítésre benne. Mert emberi sorsokat mutat fel!
A fiatal, kétgyermekes családanya, a most ismét csodálatos Marion Cotillard megformálta Sandra csak annyit akar elérni egy hétvégén, hogy a munkahelyi kollégáit rábírja, mellette tegyék le a voksukat. A munkahelyéről ugyanis ki akarja tenni a tulajdonos, mert a depressziója miatti hosszabb betegszabadsága alatt kiderült, eggyel kevesebb alkalmazottal is ellátható a munka. Ha Sandrát elbocsátják, a többiek 2.000 eurós évi bónuszt kapnak, ám ha marad, mindenki elesik a bónusztól. A történet annyi, hogy a fiatal nő a rendelkezésre álló két hétvégi napon felkeresi egyenként a kollégáit azzal a kéréssel, mondjanak le a bónuszról, hogy ő maradhasson.
A másfél óra alatt, míg a fiatal nő egyik kollégájától megy a másikig, a Dardenne-fivérek elérik, hogy a feszültség egyre nő. Mégpedig azért, mert minél több ember kerül a film fókuszába, annál inkább mélyül el a történet nehezen megoldható emberi konfliktusa, s egyre inkább élesedik ki a nézőt is magával sodró morális tét. Az, hogy az anyagi kényszerűség diktálta saját érdek, vagy az együttérzésből fakadó szolidaritás győz-e egy-egy találkozásban. Már az indulásnál robban egy drámai szituáció.
Kiderül, nem egyszerűen a munkanélküliség fenyegetése viszi padlóra a fiatal nőt, hanem a helyzetből fakadó önbizalomhiánya, a magára maradtság érzése. Lelkileg került eleve vesztes helyzetbe, hiába áll mellette teljes odaadással a férje, akit a nagyszerű Dardenne-színész, Fabrizio Rongione hoz elénk sok meleg emberi színnel. A férj unszolására innen, ebből a Xanaxot kapkodó, vesztes lelkiállapotból indul neki hősnőnk hol egyedül, hol a férje kíséretében, s járja végig azokat a kollégáit, akiknek meg tudta szerezni a címét.
A Dardenne-k csodát művelnek. Ahány találkozás egy-egy kollégával, annyi emberileg hitelesen motivált szituáció arról, hogy kiket miért kényszerít az anyagi helyzetük arra, hogy nemet mondjanak az együttérzésük ellenére, illetve hogy kik és milyen módon engednek az emberség parancsának és mondanak le a nagyon is hiányzó pénzről egy kollégájuk kedvéért.
Vannak megindító pillanatok, mint például amikor egy fiatal bevándorló sírva kér elnézést, hogy ellene szavazott, vannak kemény pillanatok, mint amikor a fiú leüti az apját, mert nem akar lemondani a jelentős bónuszáról. Vagy amikor egyikük nem is hajlandó beleszólni a kaputelefonba, mert képtelen felvállalni nyíltan, hogy nemet mondjon. Ahány találkozás, annyi motívuma a kiszolgáltatottságnak, de a Dardenne-k nem mondanak morális ítéletet. Mindenki a maga igazát képviseli, akár lemond, akár nem a szolidaritással szemben az egyéni érdeket jelképező bónuszról.
Aztán jön egy olyan fordulat, ami megkoronázza a személyes erkölcsi konfliktusokból kirakott folyamatot. Mondhatni, egy felsőbb fokon kap értelmet az egész megrázó út, s lesz a Két nap, egy éjszaka az év legmegindítóbb filmje.
Marion Cotillard-ban az a csodálatos, hogy nem csak Piafot tudta Oscar-díjas szinten hitelesíteni, hanem ezt a közelebbről meg nem határozott gép mellett dolgozó fizikai munkásnőt is olyan őszinte, belső átéléssel hozza elénk, hogy teljesen rabul ejt az emberségével.
(Két nap, egy éjszaka *****)
