A húzónevek hiányoztak?

Már a parlamenti választások előtt sem az volt az igazi kérdés, hogy ki nyer, hanem az, hogy a majdnem biztos végeredménynek mik lesznek a lehetséges következményei. És most, az önkormányzati választások alkalmával sem maradt más kérdés, mint az eredmény következményeire való felkészülés. A választások tétje zsugorodik.

Így aztán bármennyire is szükséges a hazai pártpolitika gyökeres változását célzó javaslat, amely szerint amíg nincs ennek a jobboldalt uraló, ámde baloldali elemekkel tarkított hatalmi formációnak jobboldali alternatívája, addig a megújulás várat magára - ez immár hiú remény. Hiszen az egymással versengő balliberális ellenzék már csak azért sem fogadóképes az efféle ötletekre, mivel egymás legyőzésével foglalatoskodik, olyannyira, hogy néhanapján még a regnáló ellenfelet is szem elől téveszti.

Ellenzéki oldalon mostanában a legfontosabb annak az eldöntése, hogy ki az úr háznál. Aztán, de csak aztán, sok más egyéb között, egyszer talán napirendre kerülhetnek olyan, Nyugat-Európában szokásos, de nálunk forradalmian újszerűnek mutatkozó gondolatok, hogy ha nagy a baj, akkor csak úgy lehet elejét venni, ha minél szélesebb körű összefogás teremtődik.

Naiv illúziók

Ha nagyon-nagy a baj, és éppen a demokratikus játékszabályok dominószerű borulása zajlik, akkor nem a liberális és a baloldali alternatívák árnyalatnyi különbözőségeit kell versenyeztetni egymással, hanem minden lehetséges politikai alternatívát át kell lépni, hiszen a fennálló különbözőségeket meg kell előznie és túl is kell haladnia a demokrácia iránti elkötelezettségnek.

Ha azonban a húzónevek hiányoznak, amelyek egy-egy megoldási javaslat cégéreként csatlakozásra ihlető méltóságot kölcsönözhetnének a legmerészebb elképzeléseknek, akkor a legjobb ötlet is porába hull.
Annak idején, a parlamenti választások előtt még abban a naiv illúzióban lehettünk, hogy a balliberális oldalon legalább vannak ilyen tekintélyt parancsoló húzónevek. Sőt, szép számmal vannak. Most az önkormányzati választásokon azonban kiderült, hogy ezek a nevek húzni húznak ugyan, de nem fölfelé, inkább lefelé. És különösképpen egymással ellentétes irányban.

A demokrácia fényei

Mert mégis csak az a legfontosabb, hogy ki az úr háznál. De hát van-e még ház? Maradt-e még valami, amit az egyik oldalra beszorított és onnan kiszabadulni nem is akaró ellenzéknek birtokolni lehetne?

A politikai elemezők kiigazító tanácsai önmagukban lehetnek hasznosak, de a status quo-n nem tudnak változtatni. Tudomásul kell venni, hogy az ellenzék olyan helyzetbe navigálta magát - a politikai hatalmat kisajátítók szorgos segédkezése mellett -, amelynek nincs jó megoldása. Mert magában a helyzetben van a probléma gyökere, de magán az alaphelyzeten nem akarnak változtatni.

Még azt sem mondhatjuk, hogy minden maradt a régiben. Merthogy nem maradt, inkább a terítéken lévő ügyek megoldatlansága miatt egyre rosszabb lett. A demokrácia már csak ilyen: sérülékeny, és mint hatalmi berendezkedés, természeténél fogva gyenge. Bízik a sajtószabadság révén sokoldalúan tájékoztatott állampolgárok felelős döntésében s arra a reményteljes feltételezésre épül, hogy az állampolgári akaratok sokféleségét leképező többpártrendszer felszínre hozza mindazt az igazat, jót és szépet, ami megvalósításra érdemes. Ha azonban az egyén és a hatalom-gyakorlás áramköre megszakad, akkor a demokrácia fényei elhalványulnak, kimaradoznak és egyre nagyobb intervallumokban jelentkezik a sötétség. Aminek azonban a fejekben még sem kellene uralkodnia.
Főleg nem azokéban, akik az ellenállásra országos szinten vállalkoztak.

Ami az ellenzéki oldalon még megmaradt, az a kevés is zavarba ejtő. Mondhatnám, zavaros. A baloldalnak, s végső soron a liberalizmusnak az MSZP volt a bázisa, amelynek azonban a legutóbbi miniszterelnökei hátat fordítottak. Vajon az MSZP akkor döntött rosszul, amikor megválasztotta őket vagy akkor, amikor a velük való szakítást nem sikerült elkerülnie? Mert mind a ketten húzónevek voltak. És most is húznak, csak nem arrafelé.

És itt volt az ellenzékiek többek által támogatott főpolgármester-jelöltje, aki szintén húzott. Nem is az legérdekesebb benne, hogy egykor az MSZP pénzügyminisztere volt, hanem az, hogy Horn Gyula leváltotta. Mint liberális gazdaságpolitikust tartják számon, de ő jobboldalinak mondja magát, ami Angliában lehetséges, a kontinensünkön már kevésbé. Magyarországon meg lehetetlen. Közben az MDF miniszterelnök-jelöltje is volt, amikor az MDF már nem volt azonos önmagával. És az MDF nem is jutott be a parlamentbe, ő viszont kijutott Brüsszelbe. Hazatérve egy ellenzéki tüntetésen jobboldalinak vallotta magát, amiért kifütyülték. Mégis azt feltételezték, hogy akik akkor kifütyülték, azok most meg fogják választani. Közben persze jelentkezett egy olyan liberális főpolgármester-jelölt is, aki momentán ugyan nem húzónév, de a politikai irányultságával azonos nevű párt jelöltje.
Tudják követni? Vagy már elvesztették a fonalat?

Gyanútlan választók

Az akár a meglepetés élményével is szolgálhatott volna, ha a balliberális ellenzék virtigli jobboldali jelöltet állított volna a magát jobboldalinak valló hatalommal szemben. De azt hiszem, ezúttal valami egészen más történt. Egy kaleidoszkópot tettek a gyanútlan választó szeme elé, amely követhetetlenül más-más formációt mutatott.

Vannak tehát húzónevek, minden elképzelhető és elképzelhetetlen politikai formációt fémjelezve. A regnáló hatalom részéről ugyanúgy, mint az ellenzéki oldalon. Sőt, odaát mindenki húzónév, mert mindenkit ugyanúgy hívnak.

A magyar politikai élet egésze - tisztelet az elenyésző kivételnek - nem a demokráciáról, hanem az egyéni ambíciókról szól. A hatalom megtartásának bűvészei az egyik oldalon, míg a másikon a hatalom megszerzésének, napjainkban pedig már csak a felszínen maradásnak a nem kevésbé hivatott illuzionistái egzisztálnak.
A rivaldafényt összecserélve a demokrácia fényével.