Egy mondat Washingtonról

Hát ezek az amerikaiak mégse olyan hülyék, mint gondoltam, ezzel a korrupciós izével ügyesen próbálnak engem lejáratni, tudják, hogy  a kétharmad mögöttem maradt volna, ha Paks miatt támadnak, vagy az illiberális duma miatt, vagy a Nyugat kiátkozása miatt, vagy a szankciók körüli pávatánc miatt, szóval  most találtak egy pontot, egyetlenegy kis érvet ellenünk, még a mi nagyszerű kétharmadunk is gyanakodva figyeli a mi korrupciós markunkat, itt van ez a Péter fiú, bár nincs olyan elegáns kastélya, mint János bátyámnak, de most Peti és a medencéje van napirenden, ez nem lesz olyan egyszerű,  az amcsik találtak egy érzékeny pontot, csak minket büntetnek, a népet nem, pedig azt hittem csak pofáznak, ránk nagyobb szükségük van, mint nekünk rájuk, gondoltam,  abba is hagyják, nem tudom, mi történt, ez a nőci a washingtoni külügyben más, mint azok, akiket eddig ideküldtek, azoknak szépen kezet csókoltam, bedőltek, ha, ha, de ez a Nuland nőci szinte átlát rajtunk, pesti, akarom mondani felcsúti vagányokon, igazi profi, a 90-es években  a demokratákkal haverkodott a külügyben, aztán beállt a republikánusokhoz, NATO nagykövet lett, aztán Cheney alelnök főmuftija is, most egész Európa hozzá tartozik a demokrata külügyben, végzi a munkáját, ki a frász érti ezt, én minden gyanús szakembert kirúgattam Tiborral, hadd bizonyítson, ez a nő meg biztos biztatta Clintont meg Obamát, hogy  szidjanak engem, nincs jobb dolguk, kérdem én, miért szidnak, ezt tette még nem is olyan régen velem is az én drága jó édesapám, kiabáltam is, hogy nem, nem, soha, de később rájöttem, hogy inkább én pofázok és én pofozkodom, mert két embertípus van, azok, akik pofonokat adnak és azok, akik kapnak, ez ilyen egyszerű, hát erre most jön ez a Nuland és bedobja a  korrupciós izét, tuti, hogy átadta a névsort az EU-nak, az amcsiknak biztos van valami új berendezésük is, amivel a kezünket fényképezik, látják, tudják, hogy ki adott kinek mennyit és mikor, erre még ez a tehetetlen EU is reagálni fog, Atya Isten, jöjjön a CÖF a százezreivel, mert ebbe akár bele is lehet bukni, ha az EU elveszi a dohányt, a nekünk járó dohányt, és akkor ki lesz a Nemzet Miniszterelnöke, két lehetőség van, vagy kitalálunk egy újabb összeesküvést vagy felhívom Obamát és megmagyarázom neki a bizonyítványomat, ugyanis amíg ő golfozott és kosarazott én az ellenzékemmel bajlódtam, nagyon  kérem, Mélyen Tisztelt Elnök Úr, kirohanásaimat ne vegye komolyan,  a gyerekekkel is mindig volt valami probléma, Anikónak fájt a foga, üdvözletét küldi ő is, kézcsók Michelle-nek és annak a két tündéri lánynak, az Isten szerelmére, ne pikkeljen rám, Elnök Úr, voltam én egyszer egy jó fiú is, lehetek újra az,  tudja, ez a Lajos befolyásolt, csináljuk vissza az egészet, írok egy új alkotmányt, lesz sajtószabadság, lesz alkotmánybírósági önállóság, tudja mit, lesz még újra egy Magyar Köztársaság is, csak ne beszéljenek a korrupcióról, mert akkor vége életem nagy szerelmének, a gyönyörű, csodálatos kétharmadnak, igen, még a kétharmad is ellenem fordulhat, beszéljenek inkább az alkotmányról,  Putyinról, a választási stiklikről, bármiről, a kétharmad akkor elhiszi, hogy ez beavatkozás a mi belügyeinkbe és engem imádnak majd újra, de erre a korrupciós-izés vádra szinte mindenki rábólint, hogy hát  ez volt ezelőtt is, ez van most is és együtt eléneklik az Ezek Mind Ugyanazok-at és akkor nekem végem van;  Elnök? mit mondsz? ne mondd, hogy túl késő, te, kis hülye afrikai bevándorló, te sárga-Barack, nem is ismered a mi büszke történelmünket, nem tudsz magyarul, a ballib informál, mi nem alkuszunk, te senkiházi, vedd tudomásul, hogy nem kell a NATO, nem kell az EU, harcolunk az igazunkért,  a csapat másik tíz tagja nevében üzenem: a középcsatár még a helyén  van...  

Szerző

Egy büszke család

Remélhetően a gondos Szijjártó papa alkalmazza Hyppolitot és a többieket a nagy házba, hiszen a diplomáciai vendégek fogadásához nélkülözhetetlen az antik ezüst szerviz, amelynek fényesre csiszolása nem tartozhat a kegyelmes asszony teendői közé.

Jól érzékelhetően a szülői gondoskodás nem fejeződhet be annál a pillanatnál, amikor a büszke csemete - elfogódottan attól a szeretettől, amelynek kézzel fogható bizonyítékán - egy palota kapuján belép, hanem ki kell, hogy terjedjen a fürdőszobák gyarapítására, a fenntartás és a működtetés gondjainak az átvállalására is. Még a miniszteri fizetésből sem futhatja a havi rezsire, és a cselédségre, hacsak nincs olyan titkos kormányhatározat, amely alapján az ilyen magas polcon ülőknek extra kedvezményeket kell biztosítani a medence feltöltéséhez szükséges víz díjának és a víz kellemes hőfokon tartásához szükséges vízmelegítés áramszámlájának kifizetéséhez. Hacsak nincs még egy titkos kormányhatározat, amelyik - visszaállítva a jobbágyság intézményét - egy tucat közmunkást rendel hazánk újdonsült kiváltságos rétegének szolgálatára. Hyppolit fontos kormányzati szerepet tölthet be, hiszen játszi könnyedséggel adhat tanácsot parvenü gazdájának jó modorból. Lévén az nem igazán jártas az illemszabályokban, így többek között azt sem tanulta még meg, hogy a külügyminiszter nem lehet cinikus, gunyoros, lekezelő még akkor sem, ha az ellenzékről beszél. Lehetséges, hogy grófi házban felkészült komornyikból nincs még, nincs már elegendő az országban. Ezért is szerencsés, hogy a külügyi és a külgazdasági feladatok egy kézbe kerültek.

Hyppolitnak feltehetően fontos kötelezettsége lesz az ezüst tálcára helyezett ünnepi étek felkínálása, ha összeül a nagy asztal körül - az egymásra teljes joggal büszke - család. A fiú büszke a szülőkre, a szülők büszkék a csemetére. Milyen jó egy olyan apának és egy olyan anyának, akinek a fia már gyermekkorában megérzi, melyik a helyes politikai száljárás, s jókor, jó időben kezdi el, jó hangosan szidni azt a kormányt, amelynek vesztét kellő időben felismerte. A politikai szélkakas mesterség igen kifizetődő, ha jó a forgási irány, amit választott. A szélkakas, ha jól pörög, szárnyalhat is, akár a miniszterségig. Gazdaság és politika. Ki-kire lehet büszke egy összetartó családon belül? Ki tudja kinek a sikere, ha a 2011-ben alapított családi vállalkozás egyszer csak felpörög, sikeresek a pályázatai? Hogy mennyi ebből a gondos szülők és mennyi ebből a hálás gyermek érdeme, nincs az a hatóság, amelyik meg merné, meg tudná ma becsülni. Lehet, hogy az atyai ajándék, valójában fizetség az információkért? Az információ sokat ér. Csak azt kell tudni mikor és kinek kell eladni. Ebben is jó ez a család, bizonyította egy kartell-ügy, amelyben az atyai cég megúszta a bírságolást, cserében a társakra vonatkozó információk átadásáért. Miután a többieket hét milliárd forint bírság befizetésére kötelezték ezen ügy kapcsán, a fiú méltán lehet büszke e furmányos megoldás miatt a papára.

Gazdaság és politika? Politika és gazdaság? Így együtt? Igen! Ez a családi büszkeség alapja. Helyi és országos szinten így lehet biztosítani a hatalom megszerzését, megtartását, a hűbéri viszonyok kialakítását és fenntartását. Jó ma ebben az országban fideszesnek lenni. A tagsági könyv útlevél a sikerhez. Az elért pozíció menlevél a törvények alól, menlevél a vagyonosodási vizsgálatok alól, felhatalmazás mások lenézésére, megalázására. Egy gondos család azonban előrelátó és tervez. A bölcs szülők tudják, jó a sok gyermek. Így juthat minden számításba jövő pártba. Az elvek mellékesek. A lényeg, hogy a politikai fordulatok ne érinthessék a család helyzetét, a családi vállalkozást.

Hazánk legnagyobb szégyenfoltja és jelenlegi helyzete kialakulásának egyik kulcsa, hogy eddigi története során, mindig és minden kurzusban a politikai hovatartozás volt a döntő a sikeres életúthoz, a sikeres gazdasági karrierhez. A miniszterelnök szerint eljött a fair bankok ideje. A miniszterelnök - nem először - téved. Nem a fair bankok ideje jött el. Fel kellene végre építeni hazánkban a fair államot! A fair államban Móricz Zsigmond Rokonok című könyve olvasójának nem deja vu érzése, hanem kételyei támadnak: "ez a történet nem lehetett igaz".

Szerző

Nyelvközösség - nemzeti közösség

Publikálás dátuma
2014.10.25. 10:00
FOTÓ: EUROPRESS/THINSTOCK
Nem vagyok nyelvtudós, de mint irodalmunk búvára is kijelenthetem, hogy anyanyelvünk a magyarság legnagyobb alkotása és nemzeti kincse, amellyel nemcsak önmagát, hanem a nemzetek egyetemességét is megajándékozta. Talán nem vagyok túlságosan patetikus, amikor Kosztolányi Ábécé a nyelvről és lélekről című vallomásos írását idézem, tulajdonképpen a magam meggyőződésének foglalataként. 

"Az a tény - tett vallomást Kosztolányi- , hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok."

A legszebb tíz szó

A magyar nyelv, szeretném ismét hangsúlyozni, engem nem nyelvtudósként, hanem a magyar irodalom történetírójaként, kritikai vizsgálójaként foglalkoztat. Tekintettel arra, hogy a nyelv, mindenekelőtt a szavak a maguk jelentése mellett esztétikai tényezők is: a szavak hangalakjának, zenéjének mindig erős esztétikai hatása van, a szavakhoz tapadó történelmi és mitikus képzetek pedig lelki értelemben fejtenek ki erős hatást. Valamikor népszerű szellemi-költői játékot jelentett a "tíz legszebb szó" megjelölése a sok ezer lehetőség közül. Közel nyolc évtizede Kosztolányi Dezső (ismét rá kell hivatkoznom!) tett játékos kísérletet arra, hogy egy francia folyóirat felhívása nyomán kiválassza anyanyelvünk tíz legszebb szavát. "Egy új világ kezdődik - írta A tíz legszebb szó című 1933-ban keltezett írásában -, minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel. Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engem, mint nyelvünket. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír." Ez volna tehát Kosztolányi felfogása értelmében anyanyelvünk tíz legszebb szava. Azóta többen is próbálkoztak hasonlóval, természetesen a szavak kiválasztásának egyéni és többnyire játékos indítéka van...

Kihaló nyelvek

A magyar nyelv múltja jelene és jövője, bizonyára közös meggyőződésünk szerint, egyszersmind a magyarság múltja, jelene és jövője: egy történelmi nemzet és egy kultúra jövője, amely, hitünk szerint, alkotórésze annak a kulturális közösségnek, amelyet Európaként ismerünk. Akik a történelem során nem egy alkalommal, nem éppen indokolatlanul, veszélyeztetettnek látták a magyar nép sorsát, rendre a magyar nyelv fennmaradásának esélyeivel is küszködtek. Hadd utaljak a "távolabbi" múltból Széchenyi Istvánra, Wesselényi Miklósra, Kölcsey Ferencre és Vörösmarty Mihályra, a "közelebbiből" Ady Endrére, Babits Mihályra, Németh Lászlóra és Illyés Gyulára. Hadd idézzek most csak egyetlen költői művet, a Himnusz költőjétől a Zrínyi második énekét. "más hon áll a négy folyam partján, / Más szózat és más keblű nép, / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép." Ehhez hasonló kétségbeesésre, fájdalom, nem egyszer adott komoly okot a magyar történelem. Annak ellenére, hogy folyamatosan meggyőzhetett bennünket arról is, hogy a magyar nyelv "halála", amelyről annak idején Herder nevezetes "jóslata" olyan riasztó képet festett, sohasem bizonyult valószínű lehetőségnek, mint ahogy most sem az.

Nyelvünk, egy nagyjából másfél évtizede egy neves amerikai egyetemen készült statisztika tanulsága szerint, tulajdonképpen igen előkelő helyet foglal el a világ nyelvei között. Eszerint a földkerekségen tizenkét olyan nyelv létezik, amelynek több mint százmillió használója van: az első természetesen - a maga több mint egymilliárdos nagyságával - a kínai, ezt követi az angol (természetesen nemcsak Nagy-Britannia, hanem az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália is, és számos egykori afrikai brit gyarmat nyelvével), majd a hindi, a spanyol, az orosz, az arab, a bengáli, a portugál (nagyrészt Brazíliában), a maláj-indonéz, a japán, a német és a francia. További tíz nyelvet ötvenmilliónál többen beszélnek, majd további harmincnégy nyelvet tízmilliónál több ember használ. Ezek közé tartozik a maga nagyjából tizenhárom és félmilliós közösségével a magyar nyelv, amely így a nyelvek sorában a negyvenkettedik helyet foglalja el. Az elmúlt tíz év valószínű átrendeződései következtében nyilván ennél egy-két hellyel lejjebb csúszott. Ha figyelembe vesszük azt a megállapítást, miszerint a földkerekségen a felmérés idején nagyjából háromezer nyelv volt található, a negyvenkettedik (vagy éppen negyvennegyedik) helyezés nem tekinthető kedvezőtlennek.

Mondhatjuk, több ezer olyan nyelv él a világban (például Afrikában, Dél-Amerikában és Óceániában), amely jóformán a kihalás szélén áll, néhány évtized múltán ezeket már csak a nyelvtörténetírás fogja számon tartani. Szomorú módon ilyenek a legkisebb finn-ugor nyelvek is: a liv, a vót, a vepsze, a hanti és a manysi - ez utóbbi kettő legközelebbi rokonunk. Vagy másfél évtizede az Orosz Föderációhoz tartozó Komi Köztársaság fővárosában: Sziktivkárban jártam, finn-ugor írótalálkozón. Fellépett a szónoki emelvényre egy ifjú vót költő, aki némi tragikus pátosszal, egyszersmind büszkeséggel jelentette ki, hogy a Szentpétervár közelében élő vótok már csak hetvenen vannak, azonban ezek "mind költők" - nagy tapsot kapott.
A magyar nyelv nincs abban a tragikus helyzetben, mint a kis finn-ugor népek nyelve, mégis azt kell mondanunk, hogy helyzete veszélyeztetett, minthogy a mögöttünk lévő évszázad mostoha történelmi folyamatai következtében igen sokat veszített erejéből és szerepéből.

Szeretnék néhány példát említeni. Az első világháború idején a Kárpát-medencében (vagyis a történelmi Magyarországon) nagyjából tíz és félmillió magyar élt (ehhez járult hozzá a Romániában, vagyis Moldvában élő száz vagy százötvenezer csángó-magyar és az osztrák igazgatás alatt álló Bukovinában élő néhány tízezernyi székely-magyar). Ugyanebben az időben Romániában (vagyis a Regátban), Erdélyben, illetve egész Magyarországon, Besszarábiában (vagyis a cári Oroszországban) és Bukovinában nagyjából ugyanennyi román volt található. A magyarországi szlovákok létszáma ekkor kétmillió, a szerbeké pedig félmillió alatt volt.

Drámai veszteségek

A trianoni, majd az ezt mintegy megismétlő párizsi határmódosítások következtében 1920-ban nagyjából 3,5 millió magyar (1,9 millió Erdélyben, a Bánságban és a Partiumban, 1,1 millió a Felvidéken, félmillió a Délvidéken) került a szomszédos államok fennhatósága alá. Vagyis a magyarság állományának nagyjából egyharmada jutott kisebbségi sorba - mindenekelőtt ez a drámai helyzet okozta a két világháború közötti korszak határrevíziós törekvéseit, amelyek az 1938 és 1941 közötti visszacsatolásokkal (a Felvidék déli peremterületének, Kárpátaljának, Észak-Erdélynek és a Székelyföldnek, végül a Délvidéknek a visszacsatolásával) ideiglenesen révbe értek, és közel hárommillió magyarral növelték a megnagyobbodott ország lakosságát, hogy azután a vesztes háború (egyáltalán a háborúba lépés igen rosszul felmért következményei) véglegesen helyreállítsák a trianoni határokat. Mindez nemcsak a nemzet tragédiája, hanem a történelem súlyos igazságtalanságai közé is tartozik. Szomorúan kell mondanom, hogy mindezeknek bekövetkezéséért az akkori magyar kormányzatot is súlyos felelősség terheli.

A Kárpát-medencében (jelenleg nyolc országban) élő magyarság az elmúlt hat évtizedben drámai veszteségeket szenvedett. A magyarság nagy tömegeinek áttelepülésre kényszerítése, és a mindenütt tapasztalható mesterséges, nem egyszer erőszakos el-nemzetlenítés és asszimiláció következtében ma csupán nagyjából tizenkét és fél, de lehet, hogy már csak tizenkét millió magyar él a Kárpát-medencében: Magyarországon tíz, Erdélyben másfél millió, Szlovákiában hatszáz-, a Vajdaságban kétszáz-, Kárpátalján százötvenezer - és ha számításba vesszük azokat is, akik a népszámlálások alkalmával óvakodnak bevallani magyar identitásukat, akkor is legfeljebb tizenhárom-tizenhárom és fél millió magyarral számolhatunk. A térségben időközben a románság létszáma huszonhárom-huszonnégy, a szlovákoké négy, a szerbeké közel tizenegy (ezen belül a vajdasági szerbeké több mint egymillió) és az ukránoké (ruszinoké) közel egymillió főre emelkedett. Ennek a létszámeltolódásnak hátterében részben a migráció, igen nagy részben azonban a magyar nyelvű lakosság (tervszerűségre valló) asszimilációja áll. Meg persze a magyarországi demográfiai mutatók katasztrofális helyzete. A közép-európai térségben élő nemzetek nagyjából megkétszerezték állományukat, a magyarság száma legfeljebb negyedével emelkedett. Egy nagy történelmi teljesítményeket és nagyszerű nemzeti kultúrát felmutató nép a veszélyeztetett nyelvi közösségek közé került, akárcsak oroszországi rokonai.

Múlt és jövő

A világ nyelveit rögzítő statisztika, amely a magyarság helyzetét viszonylag kedvező színben mutatja be az imént ismertetett adatok fényében, mégis megfontolást követel. A nemzet fogyatkozása (ki kell mondanunk) drámai méreteket öltött, és hovatovább ugyanazokkal a sötét jóslatokkal kell megküzdenünk, amelyek annak idején (közel két évszázada: a "herderi jóslat" korában) nyugtalanították a reformkori magyar értelmiséget: Széchenyit, Wesselényit, Kölcseyt és Vörösmartyt. Ráadásul a magyarságnak a maga történelmi szállásterületein hol kíméletlenebb eszközöket használó asszimilációs kényszerrel, hol csendesebb beolvasztási politikával, de mindig a nyelvét és a nemzeti identitását veszélyeztető állami stratégiákkal kell megküzdenie. Ugyanakkor nem mondható el az, hogy idehaza: Magyarországon megfontoltabb, határozottabb és eredményesebb anyanyelv-védelmező stratégiára számíthatnánk. Természetesen vannak és voltak ennek a nyelvvédelemnek elszánt munkásai és intézményei (olyanokra gondolok, mint az Anyanyelvi Konferencia létrehozásában és irányításában is fontos küldetést vállaló Lőrincze Lajos, Szathmári István, Grétsy László és Balázs Géza, valamint mások), ezeknek a társadalomban betöltött szerepe, a rendelkezésükre álló nyilvánosság jóval szegényesebb, mint azoké a (például televíziós) vállalkozásoké, amelyek nem építik, hanem kimondottan rombolják a nemzeti közösség anyanyelvi kultúráját és kötődéseit. Átgondolni és tennivaló ezért van éppen elég, nyelvünk védelme (és gazdagítása) ma is személyes elkötelezettséget és szívós munkát követel.

A magyar nyelv közelmúltjának és jelenének néhány tanulságáról próbáltam képet adni, annak a meggyőződésnek a jegyében, miszerint a nemzeti közösséget mindig az anyanyelv és a ráépülő kultúra: a magyar irodalom és a magyar tudomány tartotta fenn. Ez az önfenntartó erő különösen az olyan nemzetek esetében nélkülözhetetlen, amelyeket különben politikai határokkal osztottak meg a történelmi események. A magyar nemzet, amely máig nem tudta feldolgozni a trianoni traumát (minthogy ez tulajdonképpen alig feldolgozható) ilyen nyelvi, kulturális és történelmi közösséget jelent. A nyelv (a vallási hovatartozás, a társadalmi státusz, a lakóhely és még számos más tényező mellett) kétségtelenül az egyik legerősebb és leginkább hagyományos közösségformáló tényező.

A magyarság esetében pedig alighanem a legfontosabb ilyen tényező, ámbár mostanában már ismerünk olyanokat (például az amerikai magyarok leszármazottai közül), akik jóllehet nem beszélik a magyar nyelvet, mégis magyarnak tartják magukat, és legalább a magyar kultúrában és történelemben igyekeznek ismereteket szerezni. Mindazonáltal a nemzeti közösség formáló és összetartó ereje ma is (és valószínűleg mindig is) anyanyelvünk marad. Fenntartása, gondozása, egészségének megóvása következésképp nagy közös feladat, amelyet egymással összefogva kell szolgálnia a kultúra és a közélet képviselőinek és természetesen a Magyarországon és a politikai határokon túl élő magyarságnak.

A szerzőt köszöntjük nyolcvanadik születésnapján.

Szerző