Amikor a kormánypárt korifeusai kínjukban nem tehetnek mást, minthogy elkezdenek hülyeségeket beszélni, akkor aztán nincs megállás a lejtőn. Az utóbbi napokban már több mint döbbenetes kijelentések hangzottak el az internet képtelen megadóztatásának igazolására, de Szájer Józsefnek alighanem sikerült mindet felülmúlnia. „Bátor az a kormány, amelyik megadóztatja az internethasználatot.” – mondta elismerően az Inforádióban. Az embernek pedig óhatatlanul az ismert vicc jut eszébe az egyszeri lókupecről, akitől egy gyanakvó vevő megkérdi, hogy az eladásra kínált állat épp az imént miért ment fejjel a falnak, mire ő büszkén feleli: nem vak az, hanem bátor!
Az internetadó kiagyalója, lett légyen a miniszterelnök vagy bárki más a környezetéből, olyan politikai elvakultságról tett bizonyságot, ami kétségkívül meglepő – még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a kurzus már korábban is egyre-másra hozta az alapjában átgondolatlan, minden hatáselemzést és szakmai megfontolást nélkülöző törvényeket. Csakhogy mindig vigyázott arra, hogy az egyes társadalmi csoportokat és gazdasági szereplőket külön-külön, sőt, ha lehet, egymás ellenében sarcolja meg; jól tudva, a megtámadottak egzisztenciális kiszolgáltatottsága majd elejét veszi az amúgy elvárható szolidaritásnak. A számítás eddig bevált; Orbánék elégedetten tapasztalhatták, hogy a magyar társadalom különböző parciális érdekek mentén megosztható, és ezért az időnként itt-ott felhorgadt elégedetlenség mindig hamar hamvába holt.
De most végzetesen nem fogták fel, mit jelent a világháló a legkülönfélébb státusú állampolgároknak. Nem értették meg, hogy az internetnek mekkora közösségteremtő ereje van mindazok körében, akiknek teljes természetességgel hozzátartozik az életükhöz, mindennapi tevékenységeikhez; és végképp nem sejtették, hogy ez a virtuális kapocs milyen gyorsan összeköti majd őket, ha ki kell állniuk a szabad felhasználás jogáért. Úgy képzelték, hogy az új adó érintettjei, mint már annyiszor, ezúttal is különösebb ellenállás nélkül lenyelik a rájuk rótt terhet. De a rezsim épp ezzel mutatta meg, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben, már a legkevésbé sem ismeri azt a világot, amelyben politizál. Mert félreértés ne essék: az internet „bátor” megadóztatása nem gazdasági, hanem politikai döntés.
És az ellene tiltakozók sem elsősorban a szolgáltatás megdrágítása miatt háborodtak fel. Ezt világosan megmutatta a múlt vasárnapi után e hét kedden megismételt, még nagyobb méretű tüntetés, amelynek résztvevőit egyáltalán nem tántorította el a hétszáz, illetve ötezer forintos plafonról sietve közzétett kormányzati bejelentés. Persze, sokak számára ez a relatív engedmény sem teszi elfogadhatóbbá a törvényt – némely vállalkozások így is csődbe mehetnek -, de a tömegdemonstráció igazi mozgatórugója mégsem a pluszteher elutasításában keresendő. Az csupán katalizálta mindazt az ellenérzést, amit ma már mind többen és többen táplálnak a rezsim önkényeskedése, folyamatos hazudozása, a normális életviszonyokat egyre inkább korlátozó praxisával szemben. Ráadásul az internetadó által kiváltott, majd jól érzékelhetően eszkalálódó felzúdulás egyrészt meghaladta a különféle ellenzéki pártelköteleződéseket, másrészt azokat a generációkat is az utcára vitte, amelyek eleddig a politikai aktivitás semmiféle jelét nem mutatták. Itt és most több tízezer olyan fiatalember vonult szembe a kormánnyal, aki más ügyekért még soha nem állt ki, de amikor úgy látta, hogy az infokommunikációs szabadságától akarják megfosztani – mert akár tetszik a kormányzatnak, akár nem, ostoba ötletüket a felvonulók így értelmezték -, akkor rövid úton eljutott annak felismeréséig, hogy magával a rendszerrel van baja.
A hatásmechanizmus törvényszerű volt, és ezzel a „nemzeti együttműködés” felkentjeinek előre kalkulálniuk kellett volna. Ám azért voltak képtelenek átlátni a várható következményeket, mert az orbánizmus társadalmi bázisa - amelynek érzületeire és világképére apellálva kidolgozták a „szabadságharc” nacionalista populizmusát - tulajdonképpen egy másik Magyarországon él, mint az európaiságukat magukban már tudatosító, a modernizációban helyüket kereső, szellemi önrendelkezésre vágyó társadalmi csoportok. A kurzus emberei pedig szem elől tévesztették ezt a másik országot. Mert jó ideje csak azzal voltak elfoglalva, hogy mindenáron egybepréseljék a kétmilliós szavazótábort, amely a szándékuk szerint örökkévaló hatalmukat garantálja. És amikor most azok, akiket elfelejtettek „a magyar emberek” között számon tartani, váratlanul felemelték a fejüket, akkor az urak felettébb megsértődtek. Hát ezek is léteznek? – kérdik értetlenül, és talán még el is hiszik a saját propagandájukat, miszerint megint a baloldaliak meg a liberálisok aknamunkája van a dolog mögött. A Fidesz frakcióvezetője mintegy leleplezi a sajtónak, hogy a tüntetők valójában „politikai aktivisták”, nem is igazi civilek, mi több, némelyikük ellenzéki pártokhoz kötődik. Mintha bizony civilek nem viselkedhetnének politikai aktivistaként, a politikai aktivistáknak pedig nem lehetne közük a pártokhoz – kivéve persze a kormánypárthoz.
A hatalom birtokosainak inkább azon javallt elmerengeniük, hol vesztették el kapcsolatukat a valósággal. Miként jutottak odáig, hogy immár komolyan aggódhatnak, amikor a magára talált tömeg élvezettel felkapja a jelszót: „Bűnözőknek nem adózunk!”
