Emlékezzünk!

Önzők vagyunk, csak az élőre szoktunk gondolni, megfeledkezünk azokról, akiknek jóvoltából élünk. Elegendő úgy emlékezni rájuk, hogy a Halottak napján, vagy körülötte cserepes-, esetleg vágott virágot vásárolunk, mécsest gyújtunk, fejünket lehajtva állunk sírjuk előtt? Egyáltalán vannak olyan halottaink, akik névtelenül is megérdemlik a tiszteletadást és emlékezést?

Egy évvel az 56-os forradalom után apámmal kivillamosoztunk a Farkasréti temetőbe. Hamar sötétedett, de a temető fényeit messziről lehetett látni. Mintha lángba borultak volna a sírok, amelyekből így üzentek a bennük nyugvók. Ám a villamosról leszállva felfedeztük a szokatlan fényesség okát. A bejáratnál, az üres téren gyertyák és mécsesek sokasága világított. Ki-ki oda helyezte a sajátját a forradalmi események névtelen áldozataira emlékezve. Emlékeztető, amelyről, míg élünk, nem feledkezhetünk meg, névtelenül és kortalanul belevésték szívünkbe üzenetüket, hogy a szabadság kivívása minden áldozatot megér. Apám is elhelyezte mécsesét, s miközben némán, imára kulcsolt kézzel állt, alighanem a Requiem szavait morzsolta.

Nagyanyám, ha rossz fát tettem a tűzre, azzal ijesztgetett: majd lesz nekem éjjel, amikor a holtak kilépnek sírjukból, hogy számvetésre késztessék az élőket. "Hallod majd, ahogy zörög a csontjuk!" - kiáltotta szigorúan. Nem hittem neki. Mostanában azonban, ahogy öregszem, mintha valóban életre kelnének: álomtalan óráimban hirtelen megjelennek, kicsit rosszallóan figyelnek, mintha számon kérnék mulasztásaimat. Van mit! És ebben aligha különbözünk egymástól, bár gyakran találkozunk "makulátlan", "tévedhetetlen" emberekkel. Éjszakánként ők hogyan szembesülnek tetteikkel?...

Halottak napján meghallgatom Mozart Requiemjét. Ha szégyenszemre elfelejtem, röstelkedve keresem másnap a Vas István által megidézett Avilai Szent Teréz halotti imáját is: "Meg vagyok győződve, hogy olyan léleknek, amely mindenestül a tiéd, egyetlen olyan édes tekintet bőséges jutalom hosszú éveken át tartó szolgálataiért." Persze sok-sok millióan nem azért szolgálják embertársaikat, mert jutalmat várnak értük. Még csak azért sem, mert jó szót remélnek. Olykor szégyenkezve szembesülünk halottaink már-már alázatos jótékonyságának emlékével, amelyből tanulnunk lehetne és kellene. Csendes, nem a példával hangosan büszkélkedő, nem is fenyegető, mint Jónás prófétáé, akit mutatványosként állítottak az oszlop tetejére, hogy jósolja végét a világnak, fenyegetéseivel köznevetség tárgya lett. Emlékszel? - mondják csendesen, emlékszel, hogy adtam azt az apróságot, amit ma is őrzöl? Emlékszel, mire figyelmeztettelek? Emlékszel, ahogy a kezembe kapaszkodva biztonságot éreztél? S ahogy ma is hasonlót érzel, ha rám gondolsz?

Apám versei közül mindig megrendülve olvasom az Óda egy halotthoz címűt, amelyet mostohaapja halála után írt. "…magamban őrizlek, velem vagy, - találkozunk a város útjain, - látom amint kórházba mégy botoddal - botladozva a Nagykörúton át. - Verkli szól. Megállsz. Meghat a kopott dal. - Eszedbe jut a fátylas ifjuság."

Így látjuk őket. Talán érezzük, ahogy végigsimítják arcunk hűvös kezükkel. Odakint peregnek az elszáradt levelek. Közelít a tél.