Az Orbán-kurzus egyik legfeltűnőbb paradoxona, hogy miközben lovagjainak meggyőződése szerint a kommunikáció mindennél előbbre való, aközben ennek az eszköztárnak a mindennapi használatában elképesztő hibákat vétenek. Egymás után szaladnak bele a legdurvább pofonokba. Arcpirító hazugságokba bonyolódnak, amint rendre kiderül, mit akartak elhallgatni, illetve miféle dezinformációkkal próbálták traktálni a nyilvánosságot. És minél kínosabbak az újabb és újabb lebukások, annál elszántabban folytatják önmaguk és egymás devalválását.
Igaz, már nem is tehetnek mást. Belemásztak a mókuskerékbe, és nincs többé kiszállás. Mert csak addig tagadhatták le például azt, hogy a kormányzati korrupció ügyeiről bármiféle információt kaptak volna az amerikai követségtől, amíg egy ellenzéki politikus fejükre nem olvasta az igazságot – akkor aztán kénytelenek voltak előállni az újabb hazugsággal: miszerint a diplomatáktól kapott „fecni” nem tartalmaz konkrétumokat, nem bizonyít semmit, hiteltelen az egész. Pedig tudniuk kellett, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek közzétenni a szóban forgó dokumentumot, és akkor bárki megállapíthatja, van-e benne érdemi hivatkozás. Ám a külügyi államtitkár ennek ellenére merészelte kijelenteni, hogy „megdöbbenve” tapasztalták, milyen semmitmondó papírt kaptak az amerikaiaktól.
Vagyis Magyar Levente megint egyszer vállalta annak kockázatát, hogy vagy tökéletesen cinikusnak, vagy egyszerűen hülyének nézzék. Hiszen az inkriminált irat pontosan felsorolja, mikor és milyen panasszal fordultak az Egyesült Államok képviselői a magyar hatóságokhoz. Nemkülönben leírták azt is, hogy ezeknek a konkrét jelzéseknek nem lett semmi következményük. Az államtitkár persze – miként Orbán Viktortól Rogán Antalig majd’ valamennyi kormánypárti politikus – bizonyítékokat hiányol. Mintha az amerikai követség feladata volna egyebek között a trafikpályázati botrány kivizsgálása.
Különösen pikáns, hogy az a Polt Péter fordul most jogsegélyért az USA külügyminisztériumához, akinek ügyészi szervezete a nyilvánvalóan megalapozott gyanú adalékainak ismeretében minden további nélkül elutasította a trafikügyben való nyomozást. S mintha ő maga nem tudná, hogy mindazt, ami a külügyminisztériumhoz most eljuttatott amerikai levélben áll, a magyar hatóságok már legalább másfél év óta közérdekű bejelentésnek tekinthették volna. Persze, látszatvizsgálatot Horváth András elhíresült zöld dossziéjának árnyékában már nem kockáztathattak. Úgy vélték hát, el kell fektetni az ügyeket; idővel majd az amerikaiak is leszállnak róluk.
Ez a számítás talán még be is jött volna, ha közben nem fenyegetik más természetű politikai viharfelhők az amerikai-magyar kapcsolatokat. Ha Washington nem elégeli meg az „illiberális állam” tervszerű kiépítését, s ha a geopolitikai konfliktussá éleződő ukrajnai krízisben Magyarország, mint az atlanti szövetség tagja, nem véti el a tőle elvárt lépéseket. De mindennek fényében az Egyesült Államok végtére nyomatékosan értésére akarta adni Orbán Viktornak, hogy erről az útról vissza kell fordulnia.
Ezért nem lehet a helyzetet pusztán kommunikációs rohamokkal kezelni. Ezek ugyanis nemcsak hamis, és persze folyvást lelepleződő állításokra épülnek, hanem ráadásául egy ostoba és felelőtlen taktikai fordulatra is: a kormányzat emberei kezdeti zavarodottságuk után elkezdték támadni az amerikai adminisztrációt. Nem leszünk Guantanámo! – harsogják a parlamentben, aztán nekilátnak, hogy André Goodfriendben megszemélyesítsék a Gonoszt. Az ideiglenes amerikai ügyvivő hiteltelen, jelenti ki vádlón Rogán, Németh Szilárd parlamenti bizottság elé idéztetné, ifjú Lomnici Zoltán, a CÖF jogásza pedig hivatalosan felelősségre vonatná, amiért állítólagos ismeretei birtokában nem tett feljelentést a magyar hatóságoknál. Szánalmas komédia ez – Goodfriend tudvalevően diplomáciai mentességet élvez, és különben sincs semmiféle kötelezettsége azon kívül, amit ő maga jónak lát elmondani.
De ha Orbán úgy döntött – hiszen nélküle nem kerülhetne sor ezekre az eleve elvetélt akciókra -, hogy már amúgy is odalett presztízse védelmében kiássa a csatabárdot Washingtonnal, akkor nagyon rosszul méri fel a lehetőségeit, a dolgok várható kimenetelét. A szokásos, belpolitikai célú hepciáskodásból ezúttal csak rosszul jöhet ki - mert téved, ha azt hiszi, hogy a tengeren túl imponál a magyar szájaskodás. Abban is elszámítja magát, hogy a szélsőjobb előretörésétől, illetve az esetleges káosztól tartva, Washington nem fog vele szemben több kártyát kijátszani. Ez a megfontolás legfeljebb addig lehetett érvényes, amíg Orbán volt a magyar stabilitás záloga.
De már jó ideje nem az. Sőt: ma már egyenesen regionális rizikót jelent. És nem csupán a rossz külpolitikai gesztusaival, hanem a honi demokrácia deficitje miatt is. Az Egyesült Államok ugyanis komolyan veszi, hogy a paksi atomerőmű orosz bővítése, vagy a Déli Áramlat csővezeték-építésének forszírozása szemben áll a nemzetbiztonsági érdekeivel. És úgy véli, ezekre a projektekre csak egy antidemokratikus, jogállami kontrolljától megfosztott országban kerülhet sor minden társadalmi és politikai egyeztetés nélkül, átláthatatlan szerződések révén.
Ezért illúzió azt feltételezni, hogy az Orbán-vircsafttal való konfliktusából Amerika kihátrál.
