Előfizetés

Ne fürkészhessenek ki mindent a drónok

Publikálás dátuma
2014.11.15. 10:45
FOTÓ: Getty Images, Brendon Thorne
Törvényben kell szabályozni a drónok használatának magánszférát érintő adatvédelmi kérdéseit a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság témában kiadott állásfoglalása szerint.

A pénteken kiadott állásfoglalás szerint a drónok használata a magánszférával kapcsolatos és adatvédelmi kérdéseket is felvet. Még a rendeltetésszerű használat is nagyon erős behatolást jelenthet a személyek a magánszférájába, hiszen az eszköz képes arra, hogy válogatás nélkül gyűjtsön adatokat mindenről, ami a látókörébe kerül. A drón képes mozgó embereket, tárgyakat követni anélkül, hogy erre az érintettek felfigyelnének – hívja fel a figyelmet Péterfalvi Attila, a NAIH elnöke az ajánlásban.
Az ajánlás emlékeztet rá: Magyarországon nincs a drónokra vonatkozó külön jogszabály, a tárgykört részletesen szabályozó törvény előkészítés alatt áll. A törvény hatálybalépéséig használatuk csak egyedi engedély alapján lehetséges, amelyet a Nemzeti Közlekedési Hatóság Légügyi Hivatala ad ki.

A NAIH álláspontja szerint a készülő törvényben érvényesíteni kell azt a garanciális alapelvet, hogy személyes adatot drónnal csak célhoz kötötten és csak meghatározott időpontra, földrajzi területre, személyi körre kiterjedően lehet gyűjteni és kezelni. Az adatgyűjtésnek és -kezelésnek meg kell felelnie az arányosság kívánalmának is, vagyis csak a céllal arányos adatkezelés engedhető meg.

Ezért a hatóság azt javasolja, hogy a születendő törvényben rögzítsék, a drónokkal megvalósított adatkezelés csak jogszerű célból folytatható, ehhez pedig engedélyezési eljárást tartanának indokoltnak, amelyet a légügyi hatóság folytatna le.
Az ajánlás szerint szükséges a törvényben annak a tilalomnak a kimondása, hogy egy meghatározott célból rögzített adat az adatgyűjtésre engedélyt adó hatósági engedélyben nem szereplő célra nem használható fel.

A hatóság azt is javasolja, hogy a jogalkotó írjon elő olyan azonosítási módszert a drónok üzemeltetőinek, használóinak, amelynek segítségével könnyen azonosíthatják az adatkezelő személyét az esetleg a felvételeken szereplő „adatalanyok”, mivel joguk van - bármilyen módon és az adatkezelő bármely elérhetőségén - tiltakozni az adatkezelés ellen. A hatóság továbbá minimális követelménynek tartja a repülési útvonalat térben előre, valós időben és utólag is megjelenítő, kereshető és visszakereshető rendszer kiépítését is. Az „adatalanynak” egyértelmű tudomást kell arról előzetesen szereznie, hogy a drón használója személyes adatainak kezelését mikor és hol kezdi, kezdheti meg.

Megfontolandónak tartja a hatóság azt is, hogy hatósági nyilvántartást hozzanak létre a drónokat kereskedelmi célból üzemeltetők, használók nyilvántartására. Egy ilyen regiszter nemcsak az adatvédelmi kérdések rendezését könnyítené meg, hanem a repülésbiztonsági, sőt a felelősségbiztosítási kérdések hatékony kezeléséhez is hozzájárulna - írják.

A NAIH arra is kitér az ajánlásban, hogy indokoltnak tartja a jelenlegi wifi-alapú helyett olyan adattovábbítási mód kidolgozását, amelyen a keletkező személyes adatok biztonságosan továbbíthatók.

A hatóság megfontolandónak tartja a magáncélú használatot hatóságilag kijelölt területekre korlátozni, azt egyfajta egyszerűsített engedélyezési eljáráshoz és regisztrációhoz kötni, és kívánatosnak tartja azon területek állami, önkormányzati kijelölését is, amelyen magáncélból üzemeltetett drón használható, valamint azon területek megjelölését, ahová berepülésük kizárt.
Az állami célú felhasználással kapcsolatban kiemelik, hogy „készletező”, megfigyelésre irányuló adatkezelés nem megengedhető.
A NAIH felhívja a figyelmet arra is, hogy a jogszabály hatályba lépéséig be kell tartani az információs önrendelkezési jogról szóló törvény rendelkezéseit.

Az asszony és a kutya

Dudás József
Publikálás dátuma
2014.11.15. 09:20
FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE
1955-ben hallottam a következő történetet zsidó nevelőapámtól, akinek viszont egy Auschwitzot megjárt barátja mesélte el, aki személyesen is látta az esetet.

A haláltáborból történő szabadulásuk után egy kisvárosban helyeztek el 60-70 csontsoványra fogyott túlélő férfit és nőt egy iskolában, hogy orvosi felügyelet mellett kezdjenek normálisan táplálkozni, mivel a hirtelen "túlevés" ugyanolyan veszélyes lehetett volna a szervezetükre, mint a halálra éheztetés. A néhány hónapos "kúra" után legtöbbjükön már látszódott a fokozatos, normál táplálkozás eredménye, letargikus állapotuk tovatűnt, kezdtek bizakodni, és érezték, hogy ismét emberekké válnak. De sajnos voltak olyanok is, akiken már nem lehetett segíteni. Vagy megbolondultak, vagy emberi roncsokká váltak.

Azok, akik fizikálisan stabilizálódtak, pár hónap után kikerültek a szigorú ellenőrzés alól és választhattak, hogy azonnal hazautaznak, vagy még maradnak orvosi felügyelet alatt az iskola falai között. Természetesen, akiknek közeli hozzátartozóik túlélték a vészkorszakot, s visszatérhettek régi környezetükbe, szinte kivétel nélkül a hazautazást választották. Akiknek egész családja elpusztult, egyelőre maradtak az iskolában, hiszen itt legalább biztonságban érezték magukat. Volt hol lakniuk, rendszeresen kaptak enni, és orvosi ellátásban is részesültek.

Ezekben a „szanatóriumokban” voltak férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Azok közül, akik kezdtek megerősödni, lassan visszatértek az „életbe”, sokan munkát vállaltak a városban. A közös szálláson különféle kapcsolatok is kialakultak, erős barátságok szövődtek, szerelmek születtek a párok között, mint ahogyan ez természetes velejárója az élettel mindenütt másutt is.

FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE

FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE

Szerelem szövődött egy lengyel nő és egy magyar férfi között is. Úgy tervezték, hogy beköltöznek egy városszéli elhagyatott tanyára, és ott élik továbbra közös életüket. A férfi egészségileg megerősödött, eljárt dolgozni egy építkezésre, az asszony a háztartást vezette. Mivel még gyengélkedett, és amúgy sem talált volna magának munkát, hiszen mielőtt elhurcolták a koncentrációs táborba, Lengyelországban egyetemi hallgató volt. A városban leginkább fizikai munkásokra volt szükség, ő még gyenge volt ehhez.

Fél év után az asszony kezdett unatkozni, és felvetette párjának, mi lenne, ha egy gyereket magukhoz vennének a sok elhagyott, szüleiket elvesztő tábori gyerek közül. Nekik nem lehetett közös gyerekük, mivel mindkettőjük átesett a táborban egy embertelen sterilizációs programon.

A hatóságok engedélyezték, választhattak maguknak egy gyereket, azzal a feltétellel, ha sajátjukként vállalják a felnevelését. Nagy boldogan egy 7-8 év körüli magyar kisfiú mellett döntöttek. A gyerek is örült az új családnak, és nagy szeretettel éltek hármasban.

Az egyik napi sétájuk közben megláttak egy farkaskutyát. Szép állat lehetett hajdanán, de a kóborlás, és az éhezés miatt nagyon lepusztult állapotban volt. Először nem is figyeltek rá, de ahogyan elmentek az állat mellett, a kutya kezdte őket követni, és nem tágított mellőlük egészen hazáig. A kisfiúnak megesett a szíve az állaton, és vitt neki egy szelet kenyeret, adott egy tál vizet. Az éhes kutya mohón megette a kenyeret, ivott és utána nyalogatni kezdte a kisfiú kezét, jelezve, hogy ő is tartozni szeretne valahova.

Egy hónap alatt a kutya már a család teljes jogú tagjává vált.

Szép nagy, fényes szőrű németjuhász lett belőle, mindenhova követte az asszonyt és a kisfiút. Éjjel őrizte az álmukat, és vigyázta a házat. Ha valaki közeledett a gazdikhoz, vagy a házhoz, megvadulva védte az övéit, és a területet. Ilyenkor meg kellett kötni, mert szinte őrjöngött, és látszott rajta, hogy képes volna széttépni bárkit, akit ellenségnek tekintett volna. Ha dühbe gurult, a gazdái is veszélyben voltak, kizárólag a családfő tudta magához téríteni és lecsillapítani a kutyát.

Az egyik alkalommal az asszony belázasodott, és ágyban kellett maradnia. A kisfiút küldte be a városba bevásárolni, akit szokása szerint a kutyája is elkísért.

Este, amikor a férfi hazajött a munkából, szokatlan csend fogadta a tanyán. Nem hallotta a család megszokott zajait, nem szaladt elé a kutya sem. Nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor a házhoz ért, földbe gyökeredzett a lába. Az ajtó előtt feküdt a felesége, előtte ült a kutya, szinte vigyázz ülésben. A kisfiú sehol. A férfi közelebb ment, és akkor látta, hogy a felesége pizsamája csupa vér, és már nincs benne élet. Amikor közelebb akart menni hozzá, a kutya rávicsorgott, jelezve, hogy ne közelítsen. Szólongatta a kisfiút, akit a végén a fáskamra mélyében talált meg. Szinte meg volt bénulva a félelemtől, és nem jött ki egy hang sem a száján.

A férfi tehetetlenségében kihívta a rendőrséget, de őket sem engedte a kutya az asszony közelébe menni, le kellett lőniük. A kihívott orvos megállapította, hogy az asszonyt a kutya valósággal szétmarcangolta.

Mindenki értetlenül állt az eset előtt.

A rejtélyes gyilkosság körülményei sokáig foglalkoztatták a családot is, a város lakóit is. A kisfiú egyik éjszaka felsikított álmában, apja a karjaiba vette és faggatni kezdte, mit álmodott. Akkor lassan elmesélte a tragédia napján történteket.

Amikor a ház közelébe értek, kiáltott az anyjának, hogy megérkeztek. Az asszony kijött a konyhaajtón, és elindult feléjük. A kutya abban a pillanatban ledermedt, elkezdett morogni, vicsorogni, és pár pillanat múlva ráugrott az asszonyra…

A férfi végre megértette, mi váltotta ki a kutyában ezt az őrült agressziót. A feleségén, amikor az eset történt pizsama volt. Egy csíkos pizsama.

A kutya teteme még ott hevert a dögkútnál. Amikor odalépett és alaposabban megnézte, észrevettre, hogy az állat combtövénél mintha valami tetoválás lenne. Jobban megnézte és akkor felismerte: az állat az SS állomány őrkutyája lehetett valamelyik koncentrációs táborban. A németek a fogolyőrzésre idomított kutyákat kölyök koruk óta arra képezték ki, hogy ellenségnek nézzenek mindenkit, aki csíkos rabruhát visel, ha kell, parancsszóra akár szét is tépjék. A csíkos pizsama láttán a kutya agya parancsot adott: "ölj!" Egy rab áll előtted, szabadon… És ez a parancs erősebb volt a hálánál, a szeretetnél is.

Ennyi volt a történet, amelyet én akkor, kisfiú létemre, nem is értetettem meg, de ennyi idő után ismét eszembe jutott, mert megint kísért a náci gyűlölködés.

A belénk oltott gyűlölet bármikor katasztrófához vezethet. Talán még meg lehetne állítani.

Az asszony és a kutya

Dudás József
Publikálás dátuma
2014.11.15. 09:20
FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE
1955-ben hallottam a következő történetet zsidó nevelőapámtól, akinek viszont egy Auschwitzot megjárt barátja mesélte el, aki személyesen is látta az esetet.

A haláltáborból történő szabadulásuk után egy kisvárosban helyeztek el 60-70 csontsoványra fogyott túlélő férfit és nőt egy iskolában, hogy orvosi felügyelet mellett kezdjenek normálisan táplálkozni, mivel a hirtelen "túlevés" ugyanolyan veszélyes lehetett volna a szervezetükre, mint a halálra éheztetés. A néhány hónapos "kúra" után legtöbbjükön már látszódott a fokozatos, normál táplálkozás eredménye, letargikus állapotuk tovatűnt, kezdtek bizakodni, és érezték, hogy ismét emberekké válnak. De sajnos voltak olyanok is, akiken már nem lehetett segíteni. Vagy megbolondultak, vagy emberi roncsokká váltak.

Azok, akik fizikálisan stabilizálódtak, pár hónap után kikerültek a szigorú ellenőrzés alól és választhattak, hogy azonnal hazautaznak, vagy még maradnak orvosi felügyelet alatt az iskola falai között. Természetesen, akiknek közeli hozzátartozóik túlélték a vészkorszakot, s visszatérhettek régi környezetükbe, szinte kivétel nélkül a hazautazást választották. Akiknek egész családja elpusztult, egyelőre maradtak az iskolában, hiszen itt legalább biztonságban érezték magukat. Volt hol lakniuk, rendszeresen kaptak enni, és orvosi ellátásban is részesültek.

Ezekben a „szanatóriumokban” voltak férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Azok közül, akik kezdtek megerősödni, lassan visszatértek az „életbe”, sokan munkát vállaltak a városban. A közös szálláson különféle kapcsolatok is kialakultak, erős barátságok szövődtek, szerelmek születtek a párok között, mint ahogyan ez természetes velejárója az élettel mindenütt másutt is.

FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE

FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE

Szerelem szövődött egy lengyel nő és egy magyar férfi között is. Úgy tervezték, hogy beköltöznek egy városszéli elhagyatott tanyára, és ott élik továbbra közös életüket. A férfi egészségileg megerősödött, eljárt dolgozni egy építkezésre, az asszony a háztartást vezette. Mivel még gyengélkedett, és amúgy sem talált volna magának munkát, hiszen mielőtt elhurcolták a koncentrációs táborba, Lengyelországban egyetemi hallgató volt. A városban leginkább fizikai munkásokra volt szükség, ő még gyenge volt ehhez.

Fél év után az asszony kezdett unatkozni, és felvetette párjának, mi lenne, ha egy gyereket magukhoz vennének a sok elhagyott, szüleiket elvesztő tábori gyerek közül. Nekik nem lehetett közös gyerekük, mivel mindkettőjük átesett a táborban egy embertelen sterilizációs programon.

A hatóságok engedélyezték, választhattak maguknak egy gyereket, azzal a feltétellel, ha sajátjukként vállalják a felnevelését. Nagy boldogan egy 7-8 év körüli magyar kisfiú mellett döntöttek. A gyerek is örült az új családnak, és nagy szeretettel éltek hármasban.

Az egyik napi sétájuk közben megláttak egy farkaskutyát. Szép állat lehetett hajdanán, de a kóborlás, és az éhezés miatt nagyon lepusztult állapotban volt. Először nem is figyeltek rá, de ahogyan elmentek az állat mellett, a kutya kezdte őket követni, és nem tágított mellőlük egészen hazáig. A kisfiúnak megesett a szíve az állaton, és vitt neki egy szelet kenyeret, adott egy tál vizet. Az éhes kutya mohón megette a kenyeret, ivott és utána nyalogatni kezdte a kisfiú kezét, jelezve, hogy ő is tartozni szeretne valahova.

Egy hónap alatt a kutya már a család teljes jogú tagjává vált.

Szép nagy, fényes szőrű németjuhász lett belőle, mindenhova követte az asszonyt és a kisfiút. Éjjel őrizte az álmukat, és vigyázta a házat. Ha valaki közeledett a gazdikhoz, vagy a házhoz, megvadulva védte az övéit, és a területet. Ilyenkor meg kellett kötni, mert szinte őrjöngött, és látszott rajta, hogy képes volna széttépni bárkit, akit ellenségnek tekintett volna. Ha dühbe gurult, a gazdái is veszélyben voltak, kizárólag a családfő tudta magához téríteni és lecsillapítani a kutyát.

Az egyik alkalommal az asszony belázasodott, és ágyban kellett maradnia. A kisfiút küldte be a városba bevásárolni, akit szokása szerint a kutyája is elkísért.

Este, amikor a férfi hazajött a munkából, szokatlan csend fogadta a tanyán. Nem hallotta a család megszokott zajait, nem szaladt elé a kutya sem. Nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor a házhoz ért, földbe gyökeredzett a lába. Az ajtó előtt feküdt a felesége, előtte ült a kutya, szinte vigyázz ülésben. A kisfiú sehol. A férfi közelebb ment, és akkor látta, hogy a felesége pizsamája csupa vér, és már nincs benne élet. Amikor közelebb akart menni hozzá, a kutya rávicsorgott, jelezve, hogy ne közelítsen. Szólongatta a kisfiút, akit a végén a fáskamra mélyében talált meg. Szinte meg volt bénulva a félelemtől, és nem jött ki egy hang sem a száján.

A férfi tehetetlenségében kihívta a rendőrséget, de őket sem engedte a kutya az asszony közelébe menni, le kellett lőniük. A kihívott orvos megállapította, hogy az asszonyt a kutya valósággal szétmarcangolta.

Mindenki értetlenül állt az eset előtt.

A rejtélyes gyilkosság körülményei sokáig foglalkoztatták a családot is, a város lakóit is. A kisfiú egyik éjszaka felsikított álmában, apja a karjaiba vette és faggatni kezdte, mit álmodott. Akkor lassan elmesélte a tragédia napján történteket.

Amikor a ház közelébe értek, kiáltott az anyjának, hogy megérkeztek. Az asszony kijött a konyhaajtón, és elindult feléjük. A kutya abban a pillanatban ledermedt, elkezdett morogni, vicsorogni, és pár pillanat múlva ráugrott az asszonyra…

A férfi végre megértette, mi váltotta ki a kutyában ezt az őrült agressziót. A feleségén, amikor az eset történt pizsama volt. Egy csíkos pizsama.

A kutya teteme még ott hevert a dögkútnál. Amikor odalépett és alaposabban megnézte, észrevettre, hogy az állat combtövénél mintha valami tetoválás lenne. Jobban megnézte és akkor felismerte: az állat az SS állomány őrkutyája lehetett valamelyik koncentrációs táborban. A németek a fogolyőrzésre idomított kutyákat kölyök koruk óta arra képezték ki, hogy ellenségnek nézzenek mindenkit, aki csíkos rabruhát visel, ha kell, parancsszóra akár szét is tépjék. A csíkos pizsama láttán a kutya agya parancsot adott: "ölj!" Egy rab áll előtted, szabadon… És ez a parancs erősebb volt a hálánál, a szeretetnél is.

Ennyi volt a történet, amelyet én akkor, kisfiú létemre, nem is értetettem meg, de ennyi idő után ismét eszembe jutott, mert megint kísért a náci gyűlölködés.

A belénk oltott gyűlölet bármikor katasztrófához vezethet. Talán még meg lehetne állítani.