Láttunk mostanában politikust szívből, szeretettel, derűsen mosolyogni? Én csak fölényeskedő, lekezelő vigyorgásra emlékszem, amelyből sugárzott a „most jól megmondtam neki(k) önelégültsége. És ez a mosolytalanság, derű nélküliség behavazza életünket. Utazunk valamelyik járművön, szitkok csattannak el. Vásárolunk, undorodva nézzük egymást. Ügyet intézünk, és rögtön érezzük, hogy megunt terhe vagyun az íróasztal másik felén ülőnek. Régen úgy emlegettek bennünket Európában, mint derűs népet, amely nyomás alatt is vicceket gyárt és felhőtlenül nevet rajtuk. Mikszáth Kálmán kedves iróniával rajzolta meg párttársait. Próbálná manapság! Rögtön kipenderítenék a pártból. Farkasfalka rontana neki a párthoz hű lapban, föl- alá ráncigálnák a televízióban. Hová tűntek a Hofi Gézák? Utóda, pontosabban akik annak hiszik magukat, inkább szánalmat keltenek fogcsikorgató erőlködésükkel. Inkább ötvenezer Salamon Béla, mint egy mai „nevettető”.
A közvélekedés szerint a pápák mosolytalan, komor emberek. A ma pápáját, Ferencet semmiképpen sem sorolnám közéjük. És talán azért is áll oly közel a szívemhez a nemrég szentté avatott XXIII. János, mert olyan egyházfő volt, aki tudatában volt annak, hogy örömhírt kell hirdetnie a világban, s örvendező, derűs emberként viselkedett elképesztve környezetét. Rokonszenvet keltett az egész világon. Átmeneti pápának választották meg, akinek csak pár éve lesz, s ez idő alatt a főpapok közös nevezőre juthatnak a következő egyházfő személyét illetően (egyébként így is lett, a nemrég boldoggá avatott VI. Pál köztiszteletnek örvendett).
Henri Fesquet, a Le Monde francia lap munkatársa egy csokornyit gyűjtött egybe XXIII. János mosollyal megajándékozó megnyilatkozásaiból. XXIII. János virágoskertje címmel jelent meg a Szent István Társulat gondozásában.) Leheletnyi, kedves gondolatok, de nem csak megvidámítanak, arra is késztetnek: nézzünk csak magunkba, mire a nagy mellény? Nem rokonszenvesebb kicsit lejjebb venni a gőgből?
Csak egyetlen eset a gyűjteményből ennek igazolására: „Amikor XXIII. János pápa váratlanul meglátogatta a szerzetesnővérek által vezetett római Szentlélek kórházat, a főnöknő izgatottan odasietett hozzá, és így mutatkozott be: -Szentatyám, én a Szentlélek főnöknője vagyok. A pápa így válaszolt: -Ez nagyon szép. Ön, tisztelendő főnöknő, igen nagyra vitte, mert én csak Krisztus földi helytartója vagyok.”
Némelyik megnyilatkozását a papoknak szánta ugyan, de mindenkinek érdemes elgondolkodnia rajtuk, s halkan megkérdeznie önmagától: hát érdemes?... Nagyon elkeserítette egyes paptestvérei törtetése. Úgy érezte, ez is az egyház hitelvesztésének, az egyszerű emberektől való eltávolodásának egyik oka. Így fordult hát az olasz papsághoz: „Ó, mily nehéz néha egyes oltártestvéreket elviselni! Minduntalan csak a lelkipásztori munka külsőségeiről tudnak csak beszélni…”
Unokáimmal néztük a parlamenti közvetítést. Egyszer csak felkiáltott: Nézd, nagypapa, hogy megöregedett! Arra gondoltam, tényleg nehéz elviselni a sok mellébeszélést, ködösítést. Ezek a képviselők valóban eltávolodtak az emberektől, önmaguknak beszélnek, nekünk csak pózolnak.
