„B...ák meg, ideje lenne félni!” - mondta a terjedő slam poetry műfajának hangnemében az egyik szónokhölgy a hétfő esti parlament előtti tüntetésen, hogy aztán közfelháborodásának hangot adva egy ifjú egyenesen a „p...ba” küldje el a kormányt. Bizony nem szép, ha egy tömeggyűlésen ordenáré a hangnem, s artikulálatlan az ordítás: "nem akarunk emigrálni!" De hát, egyelőre formátlan a tagadás, még nem valaminek az igenlése. Mintha nem volna itt végig gondolva minden. A megmozdulások rendre "vége" nélkül fejeződnek be, katarzis helyett legfeljebb ablakbetöréssel, redőnyzúzással, rendőrböködéssel, ami aztán másnapra el is viszi a figyelmet a lényegről. Fanyalog is némely értelmiségi szalonlakó kommentátor a hangnemen és a mondanivalón is. Csak a slam-et látják, a poetry-t nem. A bírálat kíméletlenségét igen, a verset, a kiforratlan mondanivalót nem.
Ami a stílust illeti, a nyelv általános romlása, persze a közösség erkölcsi romlását jelzi. Vagy éppen paradigmaváltást, ahogyan fennköltebb körökben nevezni illik azt, amint egy új generáció kezdi másként látni az őt körbe ölelő világot, s kezd másként beszélni róla. Ami nem mindig "szép". De: ki mondta, hogy egy elégedetlen nagygyűlés, vagy icike-picike felkelés, forradalom szép volna? Szép volt vajon, hogy a forradalmár paradigmaváltó Petőfi belesikította az éterbe, hogy "akasszátok fel a királyokat!"? Honnan tudjuk, hogy akár legbelső elvbarátai között sem akadt egy sem, aki másnap azt suttogta a fülébe: Sándorom, ezt azért talán mégsem kellett volna. Másrészt: a fanyalgók nem vették volna észre a köznapi magánnyelv leromlását, ami csak a politikai, közösségi köznyelv leromlásának lábnyomait követte? A pökhendi hatalom mentalitását? És: mennyivel ordenárébb egy elüvöltött "b...szák meg", mint amennyire ordenáré a kormányfő stílusa a dakota közmondásoktól a blőd műanyagfolklórt idéző "népi" hasonlatokig? Vagy a politikai ellenzék sematikus semmitmondása, amely négy év alatt nem tudta közérthető, szép magyarra lefordítani a most a hölgy szájából zengő "b..szátok meg"-et?
A Kossuth téren hétfőn még csak a felszíne mutatkozott meg a sokkal nyersebb mélységnek. Jelei annak, milyen hatalmas társadalmi feszültséget gyűjtött itt össze alig néhány év alatt az Orbán-kormány azzal, hogy lefojtott minden szelepet, amelyen az ellentmondások gőze kulturált formában elillanhatott volna. Ezzel a hatalommal sokan és sokféleképpen próbáltak jó modorban, elegánsan, érvekkel, asztal mellett vitatkozni. Sikertelenül. Az asztalokat kivitették a szobákból, a szobákat meg bezárták. Ez az, amit a politikai gondolkodók úgy mondanak: felszámolták a demokrácia intézményrendszerét. A fékeket és az ellensúlyokat. A kormány túlhatalmával szemben a közfelháborodásnak nem maradt más tere, csak az utca. Ezen az utcán pedig úgy beszélnek a hatalommal, ahogyan a hatalom korábban beszélt velük. Embertelen kíméletlenséggel.
Ennyit a slam-ről, a kritika hangneméről. De, van itt valami, ami ennél is fontosabb. Az pedig a tartalom, a mondanivaló. A zászlók és a jelszavak még hagyján, habár egy-egy vörös és uniós lobogón megakadhatott a megfigyelő szeme, vajon mennyire széles, mettől meddig tarthat az a tábor, amely úgy gyülekezett, hogy még azelőtt ellentétekbe bonyolódott egy másik szerveződő szárnnyal, mielőtt egyesülni tudtak volna egymással?
Le a huszonöt évvel, le a pártokkal! - kiabálták sokan, s miközben volt pártvezető, aki értett ebből, talán eltöprengett a saját politikai felelősségén is, és legföljebb egy árva uniós zászló tövében a parlament ablakából tekintgetett lefelé (mint tette a szocialista frakció), esetleg távol maradt, mert belátta, hogy jelenlétével csak ártott volna önmagának és a tüntetésnek is (mint tette a DK elnöke, Gyurcsány Ferenc), addig az LMP frakciója például felvonult, s felvonultak a jelszavai is. Az utóbbi huszonöt év egybemosott elutasítása főként az övék, mint a hatalom nélküli tisztaságuk jelképe. Már ha elfeledkezünk arról, hogy parlamenti részvételükkel ők is részesei az orbáni rendszernek, miként a többi párt is. S nincs, mit csodálkozni, ha a tömeg ezt skandálja, ha a szocialisták frissen választott elnöke már az önkormányzati elvesztett választások éjszakáján nemes egyszerűséggel egyenlőségjelet tett Orbán és Gyurcsány közé. Ha a tízezres tüntetések ismétlődnek, velük szilárdulhat meg a politikai patthelyzet is. A kormány nem egyezkedhet a Kossuth téri "ordenárékkal", nem engedhet, mert az a gyengeség jele volna. Nem beszélhet a politikai ellenzékkel sem, amely a tüntetők undorát erősítené csak azzal, ha a nevükben tárgyalna a hatalommal. Ráadás: jobb időkben például egy olyan minősítésen, hogy maffiakormány, vérig sértődtek volna a politikusok. De, amikor a tüntetések árnyékában a miniszterelnök tágra nyílt szemekkel csak annyit tud nyafogni: "nem biztos, hogy helyes maffiakormányzással vádolni egy olyan kormányt, amelyik egymás után három választáson kapott magas felhatalmazást”, akkor úrrá lesz rajtunk az érzés, ez az ember már végképp belakatolta önmagát saját szellemi kalickájába. Köze nincs a valósághoz, talán már csak bábja meghitt akolmeleget nyújtó környezetének.
Most válik valóra a kormányfő korábbi ígérete: bármi megtörténhet. Akkor pedig lehet ez még rondább is, bár azt nem kívánja senki.
