Slam poetry a téren

„B...ák meg, ideje lenne félni!” - mondta a terjedő slam poetry műfajának hangnemében az egyik szónokhölgy a hétfő esti parlament előtti tüntetésen, hogy aztán közfelháborodásának hangot adva egy ifjú egyenesen a „p...ba” küldje el a kormányt. Bizony nem szép, ha egy tömeggyűlésen ordenáré a hangnem, s artikulálatlan az ordítás: "nem akarunk emigrálni!" De hát, egyelőre formátlan a tagadás, még nem valaminek az igenlése. Mintha nem volna itt végig gondolva minden. A megmozdulások rendre "vége" nélkül fejeződnek be, katarzis helyett legfeljebb ablakbetöréssel, redőnyzúzással, rendőrböködéssel, ami aztán másnapra el is viszi a figyelmet a lényegről. Fanyalog is némely értelmiségi szalonlakó kommentátor a hangnemen és a mondanivalón is. Csak a slam-et látják, a poetry-t nem. A bírálat kíméletlenségét igen, a verset, a kiforratlan mondanivalót nem.

Ami a stílust illeti, a nyelv általános romlása, persze a közösség erkölcsi romlását jelzi. Vagy éppen paradigmaváltást, ahogyan fennköltebb körökben nevezni illik azt, amint egy új generáció kezdi másként látni az őt körbe ölelő világot, s kezd másként beszélni róla. Ami nem mindig "szép". De: ki mondta, hogy egy elégedetlen nagygyűlés, vagy icike-picike felkelés, forradalom szép volna? Szép volt vajon, hogy a forradalmár paradigmaváltó Petőfi belesikította az éterbe, hogy "akasszátok fel a királyokat!"? Honnan tudjuk, hogy akár legbelső elvbarátai között sem akadt egy sem, aki másnap azt suttogta a fülébe: Sándorom, ezt azért talán mégsem kellett volna. Másrészt: a fanyalgók nem vették volna észre a köznapi magánnyelv leromlását, ami csak a politikai, közösségi köznyelv leromlásának lábnyomait követte? A pökhendi hatalom mentalitását? És: mennyivel ordenárébb egy elüvöltött "b...szák meg", mint amennyire ordenáré a kormányfő stílusa a dakota közmondásoktól a blőd műanyagfolklórt idéző "népi" hasonlatokig? Vagy a politikai ellenzék sematikus semmitmondása, amely négy év alatt nem tudta közérthető, szép magyarra lefordítani a most a hölgy szájából zengő "b..szátok meg"-et?

A Kossuth téren hétfőn még csak a felszíne mutatkozott meg a sokkal nyersebb mélységnek. Jelei annak, milyen hatalmas társadalmi feszültséget gyűjtött itt össze alig néhány év alatt az Orbán-kormány azzal, hogy lefojtott minden szelepet, amelyen az ellentmondások gőze kulturált formában elillanhatott volna. Ezzel a hatalommal sokan és sokféleképpen próbáltak jó modorban, elegánsan, érvekkel, asztal mellett vitatkozni. Sikertelenül. Az asztalokat kivitették a szobákból, a szobákat meg bezárták. Ez az, amit a politikai gondolkodók úgy mondanak: felszámolták a demokrácia intézményrendszerét. A fékeket és az ellensúlyokat. A kormány túlhatalmával szemben a közfelháborodásnak nem maradt más tere, csak az utca. Ezen az utcán pedig úgy beszélnek a hatalommal, ahogyan a hatalom korábban beszélt velük. Embertelen kíméletlenséggel.

Ennyit a slam-ről, a kritika hangneméről. De, van itt valami, ami ennél is fontosabb. Az pedig a tartalom, a mondanivaló. A zászlók és a jelszavak még hagyján, habár egy-egy vörös és uniós lobogón megakadhatott a megfigyelő szeme, vajon mennyire széles, mettől meddig tarthat az a tábor, amely úgy gyülekezett, hogy még azelőtt ellentétekbe bonyolódott egy másik szerveződő szárnnyal, mielőtt egyesülni tudtak volna egymással?

Le a huszonöt évvel, le a pártokkal! - kiabálták sokan, s miközben volt pártvezető, aki értett ebből, talán eltöprengett a saját politikai felelősségén is, és legföljebb egy árva uniós zászló tövében a parlament ablakából tekintgetett lefelé (mint tette a szocialista frakció), esetleg távol maradt, mert belátta, hogy jelenlétével csak ártott volna önmagának és a tüntetésnek is (mint tette a DK elnöke, Gyurcsány Ferenc), addig az LMP frakciója például felvonult, s felvonultak a jelszavai is. Az utóbbi huszonöt év egybemosott elutasítása főként az övék, mint a hatalom nélküli tisztaságuk jelképe. Már ha elfeledkezünk arról, hogy parlamenti részvételükkel ők is részesei az orbáni rendszernek, miként a többi párt is. S nincs, mit csodálkozni, ha a tömeg ezt skandálja, ha a szocialisták frissen választott elnöke már az önkormányzati elvesztett választások éjszakáján nemes egyszerűséggel egyenlőségjelet tett Orbán és Gyurcsány közé. Ha a tízezres tüntetések ismétlődnek, velük szilárdulhat meg a politikai patthelyzet is. A kormány nem egyezkedhet a Kossuth téri "ordenárékkal", nem engedhet, mert az a gyengeség jele volna. Nem beszélhet a politikai ellenzékkel sem, amely a tüntetők undorát erősítené csak azzal, ha a nevükben tárgyalna a hatalommal. Ráadás: jobb időkben például egy olyan minősítésen, hogy maffiakormány, vérig sértődtek volna a politikusok. De, amikor a tüntetések árnyékában a miniszterelnök tágra nyílt szemekkel csak annyit tud nyafogni: "nem biztos, hogy helyes maffiakormányzással vádolni egy olyan kormányt, amelyik egymás után három választáson kapott magas felhatalmazást”, akkor úrrá lesz rajtunk az érzés, ez az ember már végképp belakatolta önmagát saját szellemi kalickájába. Köze nincs a valósághoz, talán már csak bábja meghitt akolmeleget nyújtó környezetének.

Most válik valóra a kormányfő korábbi ígérete: bármi megtörténhet. Akkor pedig lehet ez még rondább is, bár azt nem kívánja senki.

Szerző
Friss Róbert

Dolgoznak a fiúk

A médiában időnként (az utóbbi hetekben, hónapokban mintha kissé sűrűbben!) fel-feltünedeznek rendszerváltás korabeli, már-már a feledés homályába vesző személyiségek. Igen, ők azok, az egykor volt, többnyire botcsinálta politikusok, akik kedvükre „kavarhatták a kártyát” úgy negyed százada kis hazánkban. Velük volt tele a sajtó, tudtunk is róluk mindent, meg rögvest annak cáfolatát is. Így aztán szidtuk őket, mint a bokrot, kik a színéért, kik meg a fordítottjáért.

Anno húsz, meg huszonöt éve. Mert mi nem ilyen lovat akartunk, mert mi azt hittük, hogy…

Ma pedig - olybá tűnik -, mintha egyre megértőbbek lennénk velük szemben. Imitt-amott még azok is elnézően bólogatnak, akik egykor bőszen abcúgoztak, fejeket követeltek, chartameneteltek. Ekkorát tévedtünk volna? Vagy pedig csak a szabadság taxis blokádban testet öltött mámora foszlott szét e negyedszázad alatt? Netán a megszépítő távolságra, esetleg a jelenünket és jellemünket szétrohasztó erkölcsi nihilizmusra és puszipajtására, a bicskanyitogató cinizmusra kenhető mindez? Erre mondaná csak a néhai zseniális nevettető, Arkagyíj Rajkin, hogy „válámi ván /benne/, de nem áz igázi!” Én is attól tartok, hogy magában mindez édeskevés lenne. Vagy túlontúl egyszerű. Higgyünk inkább a fámának, miszerint mindez nem történhetett volna meg, ha nincs a….Na ki?

Helyben vagyunk, és azóta is folyton folyvást viszonyítunk. Kezdetben csak az antalli időkhöz. Aztán egyre visszább. Már a Kádár-kor a mérce: ahol támogatnak, tűrnek és tiltanak. Mintha Rákosi pajtás is újra csomózná a piros nyakkendőjét, jól mutasson majd, ha rá kerül a sor. Nini! A lovastengerész már a kertünkben ugratja fehér lovát, Putyinék a spájzból lesik. Van mit tanulniuk! Úriemberektől nem szégyen. Ha jól kinyitják a szemüket, éppen azt láthatják, hogy mily’ pofonegyszerű egy megyeszékhely csere Nógrádban, Dombóvárott a kormánypárti mameluknak pedig már elbujdosnia sem kell, ha nem akar lejattolni egy választói által felkent ellenzékivel, elég, ha a képébe röhög és elslisszol mellette. Annak a DK-snak meg mi a jó nyavalyáért nem sül ki a szeme, hogy pont Palotán akar polgármester lenni, mikor odafönt világosan megmondták, hogy „csak a Fidesz"? Ha pedig nem, akkor akár fel is fordulhat az egész kerület. Úgy kell nekik, miért szavaztak egy gyurcsányistára! Másutt meg egy szocira, vagy egy megveszekedett Bajnai gárdistára. Majd megbánják, mint a kutya, amelyik kilencet kölkedzett! Aztán leshetik a lóvét...

Nem úgy ám a „mi kutyán kölykei”, a párt talpasai, akik jó ideje egy másik kávéházban szürcsölik az adómentes hungaricumot. Abban a csehóban, ahol dicsőség az asszonyverés, ahol vak komondoroknak is jár a fehér bot, hogy ha kell, a blökik mindig kéznél - jobban mondva - láb alatt legyenek. Ahol mindig van a raktáron néhány taposni való Dávid csillagos zászló, hozzá meg lelkes, hadra fogható hallgatóság, ha a polgármester úrra rájönne a cigányozhatnék vagy csak úgy, hirtelenjében és zsigerileg, sürgős zsidózhatnékja támadna.

Pénz persze lesz dögivel, hiszen csak a nagy Kondukátor tudhatja előre, hogy mikor lesz Érpatakból, vagy Kecelből megyeszékhely. A helyzet mindenesetre biztató. Odafent már dolgoznak rajta a fiúk.

Losonczi Pál főpolgármester

Az, hogy a Terrorelhárítási Központot kitüntette Tarlós István a Főváros Napján, ma szót sem érdemel. Kaptak egy emlékzászlót, amit lengethetnek, ha akarnak. Oka, értelme nehezen felfedhető. Körülbelül olyan, mint amikor minden szovjet állampolgár egy zsák jelvénnyel utazott külföldre, legyen mit osztogatni. Ugyanúgy nem volt semmi jelentősége. Málenkij padárok volt – kis ajándék -, hogy mégse legyen üres a kezük.

Egy régi tudósítói emlék tolul föl e zászló kapcsán. A legendásan eszes politikus, Losonczi Pál valami téesznek adott át valami érdemrendet. A téeszelnök elcsukló hangon adott hangot reményének, hogy további szorgos munkájuk révén talán a jövőben újra megkaphatják a magas elismerést. Losonczi elvtárs szólásra emelkedett, és közölte, semmi akadálya, úgyis tele van a fiókja kitüntetéssel… És ezt a baromságot is megtapsolták.

Azon a kérdésen viszont már a közepesnél erősebben tanakodom, vajon mivel érdemelte ki a Főváros Közbiztonságáért díjat Áder János főhadsegédje. Szegő László tábornok bizonyára kitűnő katona, de pünkt Budapesthez nem volt soha semmi érdemi köze. Ha csak a szolnoki ezred helikopter sárkány-hajtómű üzembentartói szolgálatát nem kötjük ide valami fideszes furfanggal. Vagy svájci, boszniai kiküldetését. (Bár a HM-ben is dolgozott, ami kétségkívül a fővárosban tartózkodik, míg Orbán el nem költözteti a Felcsút-közeli Székesfehérvárra.)

Négy éve szolgál az államfői hivatalban, az amúgy művelt katona: egy interjúban elbüszkélkedett vele, hogy kinevezése után arról is tudomást szerzett, hogy a Sándor palota miniszterelnöki hivatal, rezidencia is volt a második világháborúig. (Mi civilek ezt erről picit már előbb is hallottunk, tehát mik lehetnénk ott mi…?)

A kitüntetés indokolásában egyébként az is szerepel, hogy hon-, mellett a rendvédelem területén végzett kiemelkedő tevékenysége is érdemesítette a díjra. Na utóbbi, amit egy percig sem művelt a tábornok. De sebaj, ki figyel oda?

(Viszont legalább becsületes, mert az interjúban már kinevezése után megüzente, hogy nagykövetként szeretné lezárni közhivatali pályáját.)

Az a lényeg, hogy Tarlós van olyan bölcs kitüntető, mint néhai Losonczi Pál.

Szerző