Egy zsidó válás anatómiája

A Válólevél című film nyerte el idén az Izraeli Filmakadémia összes fontos díját, főszereplője, Ronit Elkabetz hármat is begyűjtött: a legjobb színésznő díján kívül megkapta bátyjával, Slomi Elkabetzcel a legjobb rendezőnek és a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést is. Filmjük a zsidó élet olyan titkos rejtekébe vezeti el nézőjét, ahová eddig kívülálló nem nagyon tehette be a lábát.

A Válólevél egy középkorú izraeli házaspár válásának öt éven keresztül húzódó folyamatát meséli el. Európai szemmel, vagy mondjuk úgy, a modern világból figyelve először tán nem is fogjuk fel, hogy mit látunk, csak egyre tovább haladva az ismétlődő procedúra folyamán, érezzük meg, hogy egy egészen abszurd dráma folyik a szemünk előtt.

Izraelben, mint a Cannes-i Fesztivál idei programjában, a Rendezők Két Hete válogatásában bemutatott filmhez az ismertető magyarázatul hozzáfűzi, nem létezik civil házasság, és nem létezik civil válás sem.

Csakis a rabbik legitimálhatják a házasságot, illetve annak felbontását is. De hogy felbontsanak egy házasságot, ahhoz a férj teljes egyetértése szükséges. Azaz, végülis a férj a rabbinikus bíróságnál is nagyobb erőt képvisel egy válási folyamatban.

A Válólevél pontosan ezt mondja el. A feleség válni akar, nem tud együtt élni a férjével, de a férj öt éven át húzódó procedúrában mond a rabbinikus bíróság kérdésére nemet.

A film nem csak a témáját tekintve bátor. Bemutat nyíltan egy ilyen nyilvánvalóan vallási alapokon nyugvó és félreérthetetlenül férfiközpontú bíráskodást a mai izraeli társadalomban, teljesen figyelmen kívül hagyva a feleség személyes akaratát.

(Eszünkbe juthat az 2012-ben Oscar-díjjal jutalmazott iráni film, a Náder és Simin – Egy elválás története, amely szintén egy válást mond el szintén egy erősen vallásos és férfiközpontú világban, még akkor is, ha Ashgar Farhadi filmje máshonnan indul és máshová is jut el: szélesebb és beszédesebb társadalmi képet rajzolva fel a mai Irán középosztályának társadalmi ellentmondásairól.)

Az izraeli Elkabetz testvérek, a főszerelő asszonyt is alakító Ronit, valamit bátyja, Shlomi íróként és rendezőként szükebb horizontot fogtnak be, de a maguk szempontjából szűz területre lépnek filmjükkel: nem kevesebbről van szó, mint hogy kérdésessé teszik a rabbinikus bíróság házassági törvényeinek igazságosságát.

Történetük nyíltan kimondja a nők hátrányos megkülönböztetésének embertelen voltát. Ez már a művészi bátorság kategóriájába tartozik.

Másként, de ugyancsak bátor tett az a döntés is, hogy a kétórás filmet szinte mindvégig egyetlen, szerény látványosságot kínáló színhelyen, egy egyszerű, szegényes ülésteremben játszatják.

A bíróként jelen lévő három rabbin, a mélyen vallásos férjen, a gyermekeik felnevelése után házasságából szabadulni kívánó feleségen, a harcában akaratának tolmácsaként beszélő ügyvédjén kívül csak néhány mellékszereplő lép tanúként a történetbe.

Ez semmiképpen nem mondható látványos kínálatnak – és mégis. Az emberi érzelmek és indulatok fokozatos feltárulásával mind mélyebbre ásó történet végig kemény feszültségben tartja a filmet.

Eleinte az elhallgatások izgatják a néző fantáziáját, de ahogy a házaspár közös életéről, össze nem illőségéről, a férj bigott önzéséről, a feleség szabadságvágyáról mind több részlet válik érzékelhetővé, ahogy egyre többen megszólalnak a tanuk közül a két ember magánéletének titkairól, annál sokszínűbbé válik az egymástól elütő embertenyészetből álló paletta.

A szomszédok, rokonok mind egy-egy külön kis dráma főszereplőivé lépnek elő rövid időre, olyan szituációkban, ahol lelepleződnek a külső elvárásokból, vallási szokásokból és hagyományokból magukra kényszerített szerepek.

Az a legizgatóbb a filmben, hogy nem csak a férj és a feleség, hanem valamennyien: pőrén áll mindenki a maga hazugságainak vagy igazságainak tócsájában.

Izgalmas és érdekes kis pillanat-tanulmány valamennyi megszólalás, még a bíráké is, az ember gyávaságáról és bátorságáról, hazugságairól és becsületességéről.

Az újabb és újabb bírósági meghallgatások, halasztások, eredménytelen tanúvallomások abszurditása abban csúcsosodik ki, hogy hiába a feleség őszinte kitörése az elviselhetetlen házasságról, hiába az ügyvéd szakszerű indoklása, hiába a tények, a rabbik a törvény szellemében valójában csakis a férj álláspontját fogadják el.

Csak a férj szavának van súlya, annak, amit kimond, de annak is, amit nem mond ki. Külön érdekesség és igazi meglepetés a befejező gesztus.

Megtudjuk, mit jelent a válólevél a zsidó hagyományban, de még a bírói procedúra végére is marad egy váratlan fordulat.

Ronit Elkabetz a szabadságáért, emberi jogaiért éveken át kitartóan küzdő feleség szerepében szép ívét írja le a magányosan küzdő női lélek feszült állapotainak, útját a reménytől a csalódásig, a kétségbeeséstől a dühödt kitörésig, majd a méltóságteljes áldozat elvállalásáig.

A Jeruzsálemben, Oslóban, San Sebastianban már fesztiválsikereket gyűjtő Válólevél kiemelkedő darabja a ma este kezdődő III. Budapesti Zsidó Filmfesztivál programjának, de moziforgalmazásban is látható majd.

(Válólevél ****)