A politika mint provokáció

Azt a gesztust, hogy elment felavatni barátai újabb vagyonszerzésének gyümölcseit – Flier János és Mészáros Lőrinc urak sertéstelepeit -, nehéz volna racionális politikai okokból levezetni. Éppen most, amikor a társadalom egyre erőteljesebben mutatja ki felháborodását a „kormányközeli” korrupció soha nem látott elburjánzása felett, amikor a szegénység folyamatosan nő, amikor újabb és újabb adók kivetésével próbálják visszapótolni a költségvetésbe az esztelenül elherdált stadion-milliárdokat, éppen most tüntetően megmutatni ország-világnak: márpedig büszkén tekintek azokra, akik a személyes „támogatásommal” gazdagodnak – nos, ez olyan provokáció, amire legfeljebb a politikai pszichológia adhat magyarázatot.

Orbán Viktor azt óhajtja közölni az ő népével, hogy juszt sem hátrál. Zenghet az ég, tüntethetnek a rezsim ellen akárhányan, követelhet itt tiszta piaci viszonyokat a fél világ, változás ugyan nem lesz. De még csak valamiféle taktikus visszafogottságra se tessék számítani. Még arra se, hogy kicsit meghúzzuk magunkat, mi, a kétharmad mindenre elszánt urai. Ellenkezőleg, kihúzott derékkal, dacolva a mégoly, nyilvánvaló társadalmi ellenérzéssel, a kritikus hazai és világsajtóval, csak azért is minden adandó alkalommal megünnepeljük sikeres harácspolitikánkat. Magyarán: beleröhögünk a képetekbe.

A miniszterelnök és elvbarátai nyilván azzal áltatják magukat a tükör előtt, hogy amit művelnek, az nem más, mint a parlamenti fölényükből természetszerűen következő erőpolitika, s az vesse rájuk az első követ, aki hasonló lehetőséget kihasználatlanul hagyna. Miközben pontosan tudják, hogy ez nem igaz – a mértékét vesztett hatalmi gőg járulékos ostobaságai nem az országgyűlési frakció létszámából, sokkal inkább saját gátlástalanságukból fakadnak. Mondhatni, a politikai mentalitásukból, amely a kormányzati erőt nem az ország, hanem a hűbéri láncolat jól felfogott érdekében használja.

Más autoriter rendszerekhez képest Orbán governális viselkedésének lélektani sajátossága viszont, hogy népboldogító szlogenjei ma már együtt járnak a szemérmetlen kérkedéssel. Mindinkább a fékezhetetlen ego uralja a magatartást és a retorikát is; a miniszterelnök oda jutott, hogy önnön személyiségének kiteljesítéséhez a józan korlátok szüntelen áthágására van szüksége. Olyannyira vonzásába került ennek a mértéktelenség-szindrómának, a „megtehetem, mert akarom” mámorának, hogy veszélyesen elveszíti politikai ítélőképességét. Kiiktatta egyszemélyes uralma minden, akár egyéni vagy intézményes kontrollját, így semmiféle akadálya nincs egy követelő belső igény kielégítésében: Orbán Viktornak minduntalan át kell élnie önnön omnipotenciája élményét. Ez működteti, ebben talál magára, ebben látja negyedszázados küzdelmeinek célját és értelmét.

Amikor végigsétál a felcsúti kliensek birtokán, azt voltaképp úgy éli meg, mintha a saját birodalmában járna – és nem téved. Mert tudja, hogy itt végső soron minden az övé, hiszen ahogy adta, úgy el is veheti. Létrehozott egy olyan rendszert, amelyben egyetlen szavára bármit törvényesít a Fidesz-frakció; aki ma tulajdonol valamit, legyen tisztában azzal, hogy akármikor elvehetik tőle. Ha a Legfelső Akarat úgy akarja, születik olyan jogszabály, amely lehetetlenné teszi a korábban „adományozott” birtok megtartását. Ez a szisztéma az egykor volt feudális viszonyok korszerűsített verziója – annakidején az önkényuralom egy szimpla hűtlenségi váddal érte el azt, amit ma a Nemzeti Együttműködés Rendszere „a jogi környezet szabályozásával”.

És a miniszterelnök gondot fordít arra, hogy emberei ezt észben tartsák. És azt is felfogják, hogy egyetlen előmeneteli lehetőségük a vazallus-lét, ez a kitüntetett állapot, amelynek szigorú feltételei vannak. Úgymint a lelkiismereti skrupulusoktól mentes lojalitás, bármifajta önállóság teljes feladása, a vezérelvű irányítás feltétel nélküli elfogadása. Aki mindennek aláveti magát, azt a rendszer folyamatosan visszaigazolja, hiszen garantálja az egzisztenciális biztonság különféle fokozatait, és megérteti a közreműködőkkel, hogy egyéni sikerük kizárólag a Legfelső Akarat függvénye. Ennek a kiválasztott garnitúrának az alázatossága, önérzetvesztése, aggálytalan behódolása tartja fenn az orbánizmust – és ez tölti fel a piramis csúcsán álló Orbán pszichés energiáját.

A hatalom glóriája ma, legalábbis a fejlett demokráciákban már nem divat. Választott vezetők nem próbálnak hivalkodni vele, mert egyrészt tudják, hogy előbb-utóbb mindannyian megbuknak, másrészt azt is felmérik, hogy ezt a bukást a kivagyiság, a fennhéjázás, az erő leplezetlen élvezete csak sietteti. A magyar miniszterelnök kivétel a sorban. Neki immár nélkülözhetetlen éltetője az egyes szám első személyben fogalmazott direktíva-stílus, ő szinte narcisztikus odaadással mutogatja mindenhatóságát a nyilvánosság előtt.

Nem volt ez mindig így; Orbán hosszú időn át vigyázott a szorgalmas munkájával magasra jutott, ám szerény népfi imázsára, mígnem a megszerzett kétharmad bűvöletében mindinkább elszaladt vele a ló. Aligha lehet szétszálazni, hogy annak a viselkedésmódnak, beszédstílusnak a kialakulásában, amit ma látunk és hallunk tőle, mennyi része van a körülmények hatalmának, s mekkora a személyiség eleve meghatározó súlya.

De hát ez nem is fontos. Elég látni ezt a budai Várba készülő kiforrott, provokatív karaktert.