Kezdjünk el castingolni végre!

Nem kell politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: 2014 választási szempontból nem a magyarországi baloldal éve volt. Az MSZP budapesti elnöknője mégis olyan lefegyverző mosollyal beszélt a kamerák előtt az önkormányzati választási eredményekről, hogy attól – legalábbis a sajtóhírek szerint – már a választmányi elnöknél is elszakadt a cérna.

Pedig a szegedi győztes, Botka László ezúttal talán kicsit igazságtalan volt. Kunhalmi Ágnes már csak életkora miatt sem ismerheti egy politikai erő szétesésének csalhatatlan jeleit. Biztosan nem olvasta a Népszabadságnak azt a szilveszteri különszámát sem, amelyben a szerkesztőség – talán úgy 1987 körül – fanyar humorral emlékeztette olvasóit a széthulló pártállam korabeli „sikereinek” valódi értékére. Az ominózus kulcsmondat így hangzott: „Elvtársak! Ne beszéljünk folyton a kudarcainkról, mert a sikereink is eléggé elszomorítóak!”

A baloldal vesszőfutása

Sajnos szembe kell néznünk azzal a keserű ténnyel, hogy a rendszerváltás kezdetei óta eltelt jó harminc év – talán egyetlen kormányzati ciklust leszámítva –, a vereségekről és a folyamatos visszavonulásról szól. Ennek történetét, nemzetközi hátterét „harag és részrehajlás” nélkül nem az egykori főszereplők, hanem a történész szakma ma még fiatal képviselői fogják megírni. Az ő véleményük lesz a mérvadó például annak megítélésében, hogy a Németh-kormánynak mi volt a szerepe az állampárti múltjával őszintén szakító MSZP 1990-es lesújtó választási eredményében. Ne felejtsük el, hogy ezt a pártot akkortájt már Nyers Rezső, a Kádár-korszak feddhetetlen és nagy formátumú reformpolitikusa vezette, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy akkor még „élenjárók” voltunk a régióban.

Az 1994-es nosztalgiaszavazás történelmi lehetőséget kínált Horn Gyulának és a szocialista-liberális koalíciónak. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a fő feladatuk az lett volna, hogy az alkotmánymódosítás 4/5-ös parlamenti többséghez kötésével stabilizálják az éppen csak kivívott demokratikus jogállamot. Ma látjuk igazán, hogy ennek elmulasztása milyen tragikus következményekkel járt. Azt viszont Horn Gyulától és Kovács Lászlótól nem lehet elvitatni, hogy szívvel-lélekkel Magyarország euroatlanti csatlakozásának a hívei voltak és sokat is tettek ennek sikeréért. Bármilyen hihetetlenül hangzik, napjainkban ez a – még a rendszerváltó Antall-kormány által is egyértelműen támogatott – elkötelezettség is megkérdőjeleződik.

Az MSZP évtizedekben mérhető válságának valódi dimenziói Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása idején váltak láthatóvá. Megváltóként érkezett, s valóban képes volt szemtől szembeni vitában legyőzni a verhetetlennek hitt jelenlegi miniszterelnököt. Ma is kiváló szónok, de a sikeres kormányzáshoz sajnos közigazgatási ismeretekre, szakértőkre is szüksége lett volna. Súlyos hiba volt például szétzilálni a kormányzati munkát a közigazgatási államtitkárok tisztségének megszüntetésével, vagy egy tudatlan, marketinges üzletemberre bíznia a közszolgálati rendszer teljes megújítását.

Nemcsak Gyurcsány híveinek, hanem neki magának is végre be kellene látniuk, hogy egy új darabban ő már nem lehet a főszereplők között. Egyrészt azért, mert a 2009-es lemondásával maga ismerte el a kormányfői posztra való alkalmatlanságát. Másrészt azért sem, mert – legalábbis az Európai Unió normái szerint – az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésekor azonnal le kellett volna mondania. Ő ezt nem tette meg, s ezáltal politikai értelemben a 2010-es fideszes kétharmad fő felelősévé vált.

Az ok a hihetetlen amatörizmus

Köztudott, hogy a Bajnai-kormánynak egy csődközeli helyzetben, a biztos kudarc tudatában kellett hozzákezdenie a válság menedzseléséhez. Az ő teljesítményük értékelése – a személyes érintettség okán – nem a jelen sorok írójának feladata. Annyi azonban talán megkockáztatható, hogy 2012-13-ban a kormányváltást akarók – nem csak a baloldalon – még Bajnait tekintették a leginkább alkalmasnak a kormányfő-jelölti posztra. Mesterházy Attilának és körének azonban sikerült elérnie, hogy a miniszterelnöki casting végül is egy nyilvános sajtóvita keretében zajlott, s a folyamat még az ellenzéki szavazók számára is nevetséges bohózattá vált. Az eredmény nem is maradt el: újabb kétharmad az államot pénznyerő automataként működtető „fülkeforradalmi” erőknek.

Erre sajnos az sem mentség, hogy a második elsöprő Fidesz-győzelemben az alkotmánysértő választási rendszernek és a választási csalásoknak is fontos szerepük volt. Ha azonban az ellenzék „összefogásán” 2014 után is azt értjük, hogy az MSZP, a DK és az Együtt, vagy a belőle éppen kiváló PM jelenlegi vezetői fognak tovább vetélkedni a kormányfőjelölti-címért és a listán megszerezhető mandátumokért, akkor elindulniuk sem érdemes a 2018-as választásokon.

A politikai köznyelvben már-már magyar szóként szervesült „casting” az angol cast igéből származik, ami ebben a formájában szereposztást jelent. Ilyen értelemben a világon mindenütt alkalmazzák, amikor különböző politikai pártok, koalícióra készülő erők jelölteket állítanak különböző tisztségekre. Az azonban egyedülállóan magyar jelenség, hogy mindez a nyilvánosság előtt, éles viták és a sajtón keresztüli üzengetések formájában zajlik. Ahogyan a színházi szereposztásról sem a majdani premier közönségének megkérdezésével szoktak dönteni, ez a politika színpadán sem lehet másképp. Van ugyanis, aki Shakespeare örök darabjában csak a patikárius „kicsi, de jelentős” (Tom Stoppard) szerepének eljátszására alkalmas, annak ellenére, hogy a szíve mélyén ő is Rómeó szeretne lenni. Az előadás sikere éppen azon múlik, hogy az igazgatók, a rendezők még a bemutató előtt jól-rosszul, de valahogy megegyeznek a szereposztásban, s amikor a függöny felgördül, erről már nem lehetnek viták.

Vannak, akik nem értenek egyet az állítással, de Falus Ferenc kiválasztása a főpolgármester-jelölti tisztségre kiváló ötlet volt. Egy közigazgatási tapasztalatokkal is rendelkező, komoly szakemberről van szó, akinek kompetenciáját a saját területén mindenki elfogadja. Ettől azonban még nem kell értenie a kampány-technikákhoz, sőt még a program tartalmi kérdéseinek összeállításához sem. Ez ugyanis nem a nyilvánosság előtt megjelenő politikai közszereplő, hanem a mindenkori szakértői teamek, háttér-apparátusok feladata. A látványos kudarcért tehát nem elsősorban az a felelős, aki a szakmai tekintélyét is hajlandó volt kockára tenni a „közjó” érdekében, mindenekelőtt azért, hogy a főváros további tönkretételének (lásd Szabadság téri emlékmű, városligeti múzeumi negyed stb.) gátat vessen. Sokkal inkább azoké a felelősség, akik már a kampány kezdetén magára hagyták.

Az MSZP szinte nevetséges „távolságtartása” a jelölttől például a kívülállók számára is nyilvánvaló volt, s erre az sem elegendő magyarázat, hogy korábban Horváth Csaba is nagyon szeretett volna főpolgármester-jelölt lenni.

Nehéz döntések előtt

A 2014-es katasztrofális választási eredmények ismeretében ugyanis el kell fogadniuk politikai realitásként, hogy „új műsorhoz, új férfi (vagy nő) kell”. A kudarcok miatt most azonban senki nem ezzel foglalkozik, hanem inkább a saját „identitását” építi, amivel persze csak tovább nő a megosztottság. Magánbeszélgetések keretében ugyan mindenki elismeri, hogy a jelenlegi ellenzéki politikusok között nincs olyan személyiség, akinek esélye lenne egy „nagykoalíció” összefogására, s azt is tudja, hogy ezen az önállóság mítosza sem segít. Ezt a véleményt egyébként a nemzetközi sajtó nagy része is osztja, miután a megszólalók – a magyarországi „putyinizálódás” megállapítása mellett – többnyire az ellenzéki erők megosztottsága felett sajnálkoznak.

Ha pedig valóban ez a helyzet, akkor a castingolásnak a háttérben azonnal indulnia kellene. A majdani kormányfő-jelöltnél lehetséges, hogy mégis csak a most kudarcot vallott „Falus-modellből” kellene kiindulni. Biztosan találhatók olyan nagy tekintélyű szakemberek – mondjuk az akadémiai szférában –, akik az ország drámai helyzetét látva, hajlandóak lennének közszereplést vállalni. Nemcsak a majdani kormányfő-jelöltet, hanem egyfajta „árnyékkormány” tagjait is keresni kellene.

Az MSZP például láthatóan már talált egy kiváló agrárpolitikust Gőgös Zoltán személyében, de más posztok még „betöltésre” várnak. Hiller Istvánnak naponta kellene elmondania, hogy a baloldal mit gondol a szétvert oktatási rendszer helyreállításáról, amely képes lesz a digitális gazdaság követelményeinek megfelelő munkaerő képzésére. Egy rohamosan elszegényedő országban abszurdum, hogy nem tudjuk megmondani, ki „az ellenzék” szociálpolitikusa. Egyetlen, szakmailag hiteles szereplőnek kellene rendszeresen kiállnia azért, hogy a demagóg közmunka-programok helyett valódi munkahelyek keletkezzenek a gazdaságban. Nem lenne nehéz olyan jelöltet sem találni, aki a jelenlegi külügyminiszternél nagyobb hozzáértéssel szólalna meg, látva az ország rohamos nemzetközi elszigetelődését.

A megegyezés a szereposztásban borzasztó nehéz lesz, rengeteg kompromisszumot igényel mindenkitől, de nem nagyon van más út. Az sem érv, hogy nincs pénz a szakmai háttér-apparátusok megfizetésére, hiszen rengeteg szakember vállalna akár ingyen is munkát egy látható ellenzéki nagykoalíció oldalán, pusztán azért mert aggódik Magyarország jövője miatt.

Még nincs késő

2014 végén nem csoda ha az ellenzéki oldalon sokan elcsüggednek, s reménytelennek látják ezt a jövőt. Az erők új alapokon történő megszervezésére és valódi összefogására azonban még bőven van idő, s a net-adó elleni tömegtüntetés fiatal arcai láttán még akár némi optimizmusra is van okunk.

Minden történelmi analógia sántít egy kicsit. De hadd emlékeztessük a csüggedőket arra, hogy a későbbi kormányzó párt szerepét betöltő MDF 1988 augusztusában még nem volt több egy spontán módon szerveződő civil mozgalomnál. Ekkor javasolták ugyanis, hogy a korabeli „hivatalos” sajtó - nevezetesen a Társadalmi Szemle - jelentesse meg a programjukról szóló első átfogó dokumentumot. A szerkesztőséghez címzett kísérőlevél aláírói között olyan neveket találunk, mint Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor. A világpolitikai helyzet ekkortájt (is) olyan viharos ütemben változott, hogy kevesebb mint két év múlva már Antall József alakíthatott kormányt.

A jelenlegi demokratikus ellenzéki pártok minden tiszteletet megérdemelnek amiatt, hogy folytatják napi küzdelmüket egy öntelt, egyre diktatórikusabb hatalommal szemben. Az Európai Unió tagállamában is harcolniuk kell többek között a nyilvános megszólalás lehetőségéért, s az anyagi ellehetetlenítés ellen. Mégis a casting nem könnyű feladata elsősorban rájuk vár. Ebből a folyamatból – az egykori Ellenzéki Kerekasztal mintájára – senkit nem szabadna kizárni, s idővel nemcsak a szereposztásról, hanem a „szövegről”, vagyis a darab tartalmáról is meg kellene egyezniük.

Minél előbb kezdődjenek el az olvasópróbák, de szigorúan a még üres nézőtér előtt. Valamennyiünk érdekében.