Az amerikai közgazdász Murray Rothbard állítja: az államnál nagyobb tolvaj nincs. Az állam szemérmetlenül lophat, nincs, aki felelősségre vonja, nincs egy olyan felsőbb bíróság, amely kezét-lábát levágathatná, mint a középkori tolvajokkal tették.
Ha volna ilyen, akkor a mi államunknak már régen egyetlen egy épp végtagja sem volna. Az egyik kezét akkor kellett volna levágni, amikor öt éve hozzá mert nyúlni három millió ember magán-nyugdíjpénztári megtakarításaihoz. Ezzel a 3000 milliárddal pontosan úgy viselkedett, mint az egyszeri vidéki postás, aki egy szép napon elvette a rábízott nyugdíjakat: elment vele kaszinózni, autót vett, a többit rosszlányokra költötte. A másik kezére akkor kellett volna rácsapni, amikor megszüntette a leszázalékolt, rokkant százezrek csekélyke biztonságát szolgáló, a fegyveres testületek ázva-fázva megszolgált idő előtti nyugdíj-jogosultságát.
Az egyik lábát tőből kellett volna lecsapni, amikor tízezernyi trafikos megélhetési forrását szemelte ki magának. Nem érdekelte, mi lesz a szerencsétlenekkel, vagy azokkal a vidéki Tiborcokkal, akiknek panaszát meg sem hallva a talpuk alól húzta ki az életüket jelentő darabkaföldet is. Mindezt miért? Hogy odaadja a haveroknak. A másik lába tőből rámenne a legújabb rablásra: az utolsó segély-forintokat veszik el a legszegényebbektől, azzal, hogy majd kapnak helyette közmunkát. Cselédkedést a polgármester vagy a helyi fideszes képviselő úr gazdaságában? Nem közmunka ez már - kényszermunka.
Kinézték maguknak azt a maradék 200 milliárdot is, ami még megmaradt a nyugdíjpénztári tagok számláján. De ha ezt is megteszi (márpedig miért ne tenné?), nem maradna mit levágni. Legfeljebb a fejét.
