Tulajdonképpen senki sincs. Senki - még én sem -, akivel megbeszélhetném félelmeimet. Gyermekeimmel hogy is tehetném meg, beszélni arról, mennyire félek a haláltól, attól, hogy ismét kiújul bennem ez az egész betegség. Hogyan mesélhetném el neki, hogy ismét itt vannak a jelek, hogy ismét megduzzadtak nyakamon ezek a fránya nyirokcsomók, hogy újra fáj a gyomrom, úgy, ahogy akkor, amikor megállapították mi is a bajom... Nekik, éppen azoknak, akik annyira féltenek engem és önmagukat, hiszen gyermekek, s édesanyjuk betegedett meg. Mitől várhatnám én azt el, hogy bánatosan bólogassanak, félve, nehogy észleljem bennük, mennyire aggódnak. Tőlük várjak erőt? Dehogy, ezt nem tehetem, mert akkor nem lennék olyan anyuka, amilyen mindig is akartam lenni, az igazi....Jah, és itt vagyok még én is, magamnak. Ha hagyom eluralkodni, elszabadulni bennem azt, ami árnyékként sompolyog bennem, ha racionálisan, szinte kívülről kezdem összegezni betegségem ismét jelenlévő jeleit...hát akkor tutira belém hasít a fájdalom. Összetör minden reményt, mindent, amin oly sokan velem együtt "dolgoztunk"... Kérem, mondja már meg valaki, hogy mit kell tegyek!