Háború előtt a budai alkalmi pályán csapott össze a BKE és a BBTE. A „nagy öregek” közül sokan még akkor is játszottak, amikor elkezdtem meccsekre járni.
A Vörös Lobogóvá keresztelt MTK kapujában az egyikük, az Európában is ismert Hircsák doktor hárította a lövéseket. Előtte a sziklakemény Bárány és Rendi alkották a hátvédpárt.
Amikor a hatalmas termetű Rendi megjelent a pályán, a nézők rázendítettek az Aida bevonulási indulójára. Becenevét nem az opera hősnőjéről kapta, hanem valószínűleg az állatkert elefántjáról.
Előttük a szenzációs Szamosi száguldozott a jégen. A Fradiban régi bútor, Margó doktor volt az egyik hátvéd, s a csatárok között is két öregfiú, Bán „Dodó” és Hárai „Bélus” adogatták a pakkot.
Cseréik között játszott „Potyka”, azaz Ádám András, a legendás Asbóth József mögött a magyar teniszválogatott második embere. Bán arról is nevezetes volt, hogy fél kézzel bűvészkedett a koronggal.
Remek csapata volt a Vörös Meteornak. A csatársorban az ördöngős Kenderesi, hátul Pásztor és Martinuzzi.
A kisebb csapatokból (Építők, Postás) is rendszeresen tűntek fel tehetségek, például Lőrincz. Később a Dózsába jónéhány kitűnő játékost szipkáztak el.
A vidéki városokban akkor még nem szerveztek együtteseket, nem úgy, mint ma. Az én időmben a magyar válogatott inkább pofozógép volt.
Egy ízben az NDK ellen azért fohászkodtunk, legalább egy gólt szerezzünk. Szerencsére ma már inkább az ellenfeleknek van fohászkodnivalójuk. Az sem elképzelhetetlen, hogy a válogatott 2009 után ismét bejut a legjobbak közé az elitkörbe.