Egyedül a fronton

Előkerültek ugyan fényképek arról a látogatásról, amelyet a miniszterelnök Vilniusban, az Iron Sword kódnevű NATO-hadgyakorlat keretében ott állomásozó magyar alakulatnál tett, de arról nem találni felvételt, hogy a díszszemlén találkozott volna a litván vezetőkkel is. Holott Havasi Bertalan sajtófőnök szerint Orbán Viktor „velük együtt tekintette meg” a felvonuló csapatokat, mi több, az MTI is úgy fogalmazott: az eseményen Orbán „ a litván elnök és a kormányfő társaságában” vett részt. Ezzel szemben a helyi sajtóban a kormányszóvivő megerősítette a hírt, miszerint a litvánok meg sem hívták a magyar miniszterelnököt; sőt, egyenesen diplomáciai incidensnek minősítik, hogy ennek ellenére megjelent a hadgyakorlaton. Hiszen Litvánia közjogi méltóságai kifejezetten elzárkóztak „az agresszív oroszbarát politikussal” való érintkezéstől.

Mert tudnivaló, milyen erősen sérelmezi a balti állam, hogy a Krím elcsatolása és az ukrajnai események fényében a magyar külpolitika nem értékelte át a Moszkvához fűződő kapcsolatait. A litvánok az észtekkel és a lettekkel együtt a frontvonalban érzik magukat, s Putyin meg az orosz tábornokok durva fenyegetéseinek ismeretében, ez nem is tűnik alaptalannak. A NATO sem jó dolgában telepít támaszpontokat a térségbe; a mostani hadgyakorlat nemkülönben része volt az új elrettentési politikának. De hiába küldött egy jelképes kontingenst Magyarország is – ettől még Orbán, korábban bármennyire is rokonszenveztek vele, nem lett szívesebben látott vendég a litván politikusok számára.

Mármost nehezen érthető, mindennek ellenére miért tette ki magát az enyhén szólva kínos szituációnak. Hazai elemzők jobbára úgy vélték, a kormányfő ezzel a forszírozott vilniusi utazással próbálta kompenzálni általános európai elutasítottságát, vagyis élt az alkalommal, hogy a magyar katonákkal való találkozás ürügyén mintegy kéretlenül odatolakodhatott egy nemzetközi rendezvényre. És persze nem számolt azzal az eshetőséggel, hogy „vendéglátói” majd egyszerűen átnéznek rajta.

Ez utóbbi feltételezés valószínűleg helytálló, hiszen kétségtelen, hogy a litvánok negligáló gesztusa még az adott körülmények között is meglepően érdes volt. Szövetségesek ennél általában toleránsabbak egymással, de éppen ez a határozott távolságtartás jelezte, mennyire elszigetelte magát Orbán azoktól is, akik az előző években még konstruktív partnert láttak benne. Aki azonban azt hiszi, hogy a litvániai vizittel remélte demonstrálni legalább a Baltikumban változatlanul megbecsült pozícióját, az téved. Ugyanis épp ellenkezőleg: pontosan tisztában kellett lennie azzal, hogy a barátság már a múlté.

Csak azért kockáztatta meg a szokatlanul merev elbánást, mert a NATO-rendezvényen való személyes részvétele alkalmasnak látszott kimutatni az atlanti szövetséghez való hűségét, azt a feltétlen elkötelezettséget, amit az utóbbi időben kivált az Egyesült Államok folyamatosan kétségbevont. Orbán a közelmúltban vele szemben egyre felerősödő, mind nyíltabb nyugati ellenérzésekből főként annyit értett meg, hogy a nagy geopolitikai változások idején többé nem tűrik el tőle a kétértelmű, kétfelé jelző manővereket, és alighanem belátta, valamit mégiscsak kénytelen lesz változtatni. Abban bízik, hogy más retorikával és más protokolláris viselkedéssel elaltathatja a már túl erős amerikai rosszallást, és el is kezdett eszerint beszélni, szerepelni.

A litvániai „front” meglátogatása is ennek az új taktikának a része; a miniszterelnök legkevésbé sem az ottani elitnek, sokkal inkább a State Departmentnek játszott. Azért veszünk részt a közös műveletekben, mert ezt kívánja a katonabecsület – mondta olyan zengzetesen, hogy az felérjen egy hűségesküvel.

Kérdés, mire lehet ez elég Orbánnak a mostanában nem éppen felhőtlen amerikai-magyar viszonyrendszerben. Megjósolhatóan nem sokra, ha közben változatlanul építené a Déli Áramlatot, és fenntartaná az oroszokkal kötött szerződést a paksi atomerőmű bővítésére. Ezek ugyanis olyan stratégiai lépések, amelyeket taktikai szövegeléssel nem semlegesíthet. Hiába beszél Washingtonnak tetsző nyelven a katonapolitikában, ha ettől függetlenül úgy tesz, mintha nem értené, hogy a rezsimet ennél sokkalta tágabb érvényű kifogások érik. A demokrácia növekvő deficitje, az intézményesített kormányzati korrupció, meg a geopolitikai eltévelyedés immár egyetlen „listán” áll össze. És nem érdemes netán azzal visszatámadni, hogy majd a magyar kormány is képes megtagadni amerikai állampolgárok beutazását, mint ahogy az amerikai követség ügyvivője, André Goodfriend elleni fenekedések hasonlóképp értelmetlenek.

Fel kellene fogni például Thomas Melia szavait, aki egy tévéinterjúban leszögezte: Goodfriend az egyik legtöbbre tartott amerikai diplomata, „igazi profi”, és munkáját már csak azért is nagyra értékelik Washingtonban, mert minden, amit tesz, egybecseng a State Department elvárásaival. Ha egy külügyi helyettes államtitkár ezt üzeni Budapestre, majd hozzáteszi még, hogy egyébként Magyarország „más szövetségesei és uniós szomszédai is osztják a demokráciával és a korrupcióval kapcsolatos aggodalmakat”, akkor belátható, hogy az üres ellenpropagandán kívül végre tenni is kellene valamit.

Ne a miniszterelnöki csapatszemléket tekintsük mérvadónak.