A szögesdróton innen és túl

Hihetetlen történet azé a fallal kettészakított falué, ami több országhoz is tartozott, egybefonódó életeket választott ketté. Zelei Miklós írt a témából abszurd darabot, Zoltán újratemetve címmel. A Nemzeti Színházban látható, Vidnyánszky Attila rendezésében.

Eszelős abszurd, erős, fájdalmas valóságalapokon. „Kis berlini falnak” is hívták, azt, ami egészen 2005-ig kettészelte és elzárta egymástól egy falu két oldalát, Kisszelmencet és Nagyszelmencet.

A történet szinte hihetetlen, a határt a falu főutcáján húzták meg. Ez a település 1920-ig a magyar királysághoz tartozott, ekkor viszont Csehszlovákiához került.

Zoltán azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék FOTÓK: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Az első bécsi döntés után újra Magyarországhoz csatolták. A második világháborút követően, amikor a Szovjetunió bekebelezte Kárpátalját, az ikerfalu kisszelmenci része már hozzátartozott, Nagyszelmenc pedig ismét Csehszlovákiához.

És bizony még a rendszerváltás után is ott állt az áthatolhatatlan, sajátos vasfüggöny a falu főutcáján, amíg a helyén meglehetősen későn, 2005. december 23-án, megnyitották a határátkelőt.

Hogy végre megnyílt, abban része volt Zelei Miklós író-újságírónak, aki vagy húsz évig szívósan küzdött azért, hogy ez a nemzetközi viszonylatban is tarthatatlanná,kínossá vált állapot, végre, valahára megszűnjön.

Könyvet is írt a históriáról, A kettézárt falu címmel, ami 2000-ben jelent meg. És színdarab is született a témából, Zoltán újratemetve címmel, ennek ősbemutatója tavaly nyáron volt a zsámbéki színház, a beregszászi teátrum, és a Nemzeti koprodukciójában, Vidnyánszky Attila rendezésében.

Azóta nem játszották a produkciót, ami most felújított formában a Nemzeti Színházban került bemutatásra, a Gobbi Hilda Színpadon.

Zelei az abszurd történetet még abszurdabbá tette. Zoltán Zoltánovics Zoltán elsőrangú borjúgondozóról írt, aki szovjet állampolgárságú magyar, és éppen mielőtt összeházasodna, elviszik gulágra.

A határ túloldalán rekedt menyasszonya a bánatába pusztul bele. Zoltán pedig azt hagyja végrendeletül, hogy a menyasszonya mellé temessék. És ekkor indul a faluja béliek kálváriája.

Megpróbálják átvinni a halottal teli koporsót a határ túloldalára. De persze újra és újra elakadnak, falakba, határőrökbe, mindenféle marcona, útjukba álló emberekbe ütköznek, akiknél a szabály az aztán szabály, és még a megvesztegetés fegyvere is csődöt mond.

Vidnyánszky különböző alakzatokba rendeződő csoportmozgásokkal ábrázolja a falu népét, azt, ahogy lendülettel nekirugaszkodnak a reménytelen feladatnak, a kudarcok után megint és megint megpróbálnak bízni, erőt gyűjteni a következő nekirugaszkodáshoz.

Néha a félelem, a rettenet ül ki az arcukra, a megalázottság döbbenete, hogy már maguk sem hiszik, hogy se kérlelés, se korrupció, se semmi nem használ. Puskát lehet fogni rájuk, le lehet üvölteni a fejüket.

Vámvizsgálatnál akár a legintimebb helyeken is összevissza lehet őket taperolni, és a sárga földig lehordani valamennyiüket, többször tudatosítani bennük, hogy bármit is csinálnak, ők csak akármikor sárba taposható alattvalók.

Na jó, nem mondom, hogy a ruhájuk alatt, sőt a testrészeik között, nem próbálnak csempészni, amit csak lehet, akár még a koporsóba is kerül kábítószer.

De ahol ilyen irracionális, vagy a maga szempontjából ennyire otrombán racionális a hatalom, ott természetes, hogy megpróbálják kijátszani az emberek, a kerülőutat célravezetőbbnek tartják az egyenesnél.

Miközben elemelt, kimondottan stilizált a játékmód, a beregszászi színészek arcán valóságos megszenvedettség látszik. Érződik, hogy akár még mindig nem sétagalopp számukra egy- egy határátlépés, hogy az elnyomógépezet működését, és a rájuk gyakorolt hatását, személyes tapasztalatok alapján ismerik.

Ettől még a produkció elnyújtott, epikusságba hajló, gyakran jelenetekre szakadozik, olykor már-már etűdsorrá válik. Időnként, a szerző szándékának megfelelően, nevetünk azon, amin alapvetően sírni kellene, aztán jönnek gyomorszorító részek, majd kevésbé érdekesek, esetleg önismétlések.

Az utolsó félóra, amikor szürreális jelenetsorban láthatjuk a Tarpai Viktória és Rácz József által megszemélyesített halott pár megelevenedését, visszafiatalodását, a körülmények közt álomba illő, irreális boldogságát, nagyon fölerősödik.

Érzékelhetővé válik a vágyak és a lehetőségek közötti áthidalhatatlan szakadék, ami életeket tör derékba, torzulások tömkelegéhez vezet.

Olyan a díszlet, hogy szögesdrót választ el bennünket a színészektől. Azon keresztül látjuk őket, mintha mi is végzetesen el lennénk határolva tőlük. Aztán legvégül, amikor már bomlik a fal, a remények szerint tágulni kezdenek a lehetőségek, páran nekifognak a szögesdrót lebontásának.

A nagyja azonban ott marad. Ha a valóságban nem is, de a szétroncsolt lelkekben, lehetetlenné tett kapcsolatokban és életekben igen.