Mivel a GDP önmagában nem alkalmas egy társadalom életszínvonalának, elégedettségi szintjének kimutatására, az index négy területen értékelte a különböző mutatókat. A gazdasági teljesítmény mellett megvizsgálták a kormányzás és a demokrácia színvonalát, valamint az élet minőségét. Mivel az indexet először 2011-ben állították össze, arra is alkalmas, hogy évről évre lemérje a vizsgált országok egymáshoz való „rangsorát”.
A konferencia alapvetően a volt szocialista országok teljesítményére koncentrált, de az Európai Unió régi tagállamaira vonatkozóan is érdekes megállapításokat tett. A válság hatására a „régi Nyugat” tagállamai között is jelentős különbségek alakultak ki. Az élbolyt az északi országok, Hollandia és Luxemburg alkotják, a gazdaság, az oktatás, a foglalkoztatás, az élet minősége egyaránt kiemelkedően jó ezekben a tagállamokban.
Az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország, Ausztria és Belgium alkotják a következő kört. Az elsőt amúgy nevezhetjük északi szociáldemokrata modellnek, a másodikat pedig klasszikus jóléti államoknak is. Őket követi a harmadik blokk, amelybe Spanyolország, Portugália, Olaszország és a jól fejlődő közép-kelet európai országok tartoznak. Tehát a baltiak mínusz Lettország, a visegrádiak mínusz Magyarország és Szlovénia. Egyes kutatók úgy látják, hogy fejlettségi értelemben ez az új Közép-Európa, vagyis e fogalomban a keleti és a dél-európai országokat is bele kell érteni. Másképp fogalmazva az igazi fejlettségi ellentét már nem Kelet és Nyugat, hanem Észak, illetve a déli és keleti tagállamok között húzódik. Ettől az új Közép-Európától leszakadva található Magyarország, Horvátország, Románia, Bulgária és Görögország.
A konferencia magyar előadója, Pogátsa Zoltán, aki könyvet is írt a görög válságról, egyébként nem osztotta ezt az új Közép-Európa elméletet. Adatai és ismeretei szerint a hasonló GDP ellenére a déli országokban magasabbak a bérek, kellemesebb az élet minősége, és válság esetén is jobban működik a társadalom, mint a kelet-európai országokban. Az én véleményem szerint néhány év nem elegendő annak eldöntésére, hogy a déli és keleti tömb fejlettségét tekintve lassan egybeolvad-e, vagy sem. Annyi bizonyos, hogy Európa sikeres centrumától mindkét térség nagyjából egyforma távolságra áll, és 1945 előtti történelme is sok tekintetben hasonló volt. (Prekapitalista hagyományok, autoriter rendszerek, nagy regionális különbségek.)
Ami térségünket illeti, a tizenegy volt szocialista ország közül Észtország, Csehország és Szlovénia mutatói a legjobbak. De míg az elmúlt négy évben Észtország folyamatosan előre lépett a fejlettségi indexen, addig Csehország és Szlovénia fokozatosan vesztett egykori versenyelőnyéből. A fejlődés dinamizmusát tekintve a három balti köztársaság és Lengyelország vezeti az indexet. Az uniós tagságot legjobban ez a négy ország tudta hazája felzárkóztatására fordítani. Magyarország viszont zuhanórepülést mutat, 2011 óta hat hellyel csúszott vissza a tagállamok fejlettségi listáján. Az egykori „éllovast” a tíz másik kelet-európai tagállamból már hét megelőzi, csak Horvátország, Románia és Bulgária áll valamelyest mögöttünk.
A konferencián politikai vélemények nem hangzottak el, az objektív adatok mutatták be, hogy hazánk lényegében minden mutatót tekintve egyre rosszabbul teljesít. Pogátsa Zoltán adatai szerint egyébként Magyarország minden más tagállamnál többet veszít az off-shore tevékenységgel kiszivattyúzott pénzek révén, ami nyilván csak egyik, de nem jelentéktelen oka hanyatlásunknak.
Az előadók véleménye megoszlott abban a tekintetben, hogy az uniós tagság meghozza-e az annyit várt és ígért felzárkózást térségünk számára az úgynevezett „Nyugathoz”. Többségük optimista igennel válaszolt a kérdésre, illetve a déli és keleti tagállamok konvergenciáját jósolta. Pogátsa szerint viszont megmarad a jóléti különbség, nem lesz igazi felzárkózás, és a közép-kelet-európai országok 1990-es induló pozíciója sok tekintetben jobb volt, mint amilyen a negyedszázados neoliberális kurzus után lett.
Annyi bizonyos, hogy míg Dél-Európában a válság és a lecsúszás hatására új szélsőbaloldali pártok nőttek ki szinte a semmiből húsz-harminc százalékos támogatottsággal, és hatalmas tömegmozgalmak jöttek létre a megszorítások ellen, addig térségünkben gyenge és jelentéktelen a rendszerkritikus baloldal.