Felajzott testek tobzódása

Interferenciák címmel negyedik alkalommal rendeztek Kolozsváron nagyszabású nemzetközi színházi fesztivált, ami múlt szerdán kezdődött, és vasárnap este ér véget. Magas volt az átlagszínvonal, zseniális produkciókat is láthattunk, miközben akadt azért csapnivaló is.

A belső démonainkat, a valamilyen formában szinte mindenkiből előtörő agressziót, őrjítő és őrjöngő hatalmi tébolyt teszi döbbenetesen erőteljes, ugyanakkor tébolyítóan szórakoztató formában közszemlére a Cheek by Jowl pazar nemzetközi társulata. Ez a 6 kontinensen, 40 országban, 330 városban megfordult, 1981-ben alapított színházi csapat egészen rendkívüli módon játssza Alfred Jarry Übü királyát. A rendező, Declan Donnellan és a társrendező, díszlettervező, Nick Ormerod, akik egyben az alapító művészeti vezetők, egy polgári lakás disztingvált miliőjébe telepítették a közismert, oda elvileg egyáltalán nem való darabot, ami egykori, felvágott nyelvű diákcsínyből régóta klasszikus művé nemesedett, és fájdalmasan nem veszítette el az aktualitását.

Vendéglátáshoz készülődő, mamából, papából és borzolt lelkű, unatkozó fiúból álló, átlagos családot látunk, melynek tagjai udvariaskodó tiszteletkörök, közhely csevej közepette, akkurátusan asztalhoz is ülnek. Olyan az egész, mintha társalgási vígjátékot látnánk, nehéz ebből a kezdetből elképzelni, hogyan is lesz ebből Übü király előadás. De nagyon is lesz. A szereplők megrázkódnak, mint akik átalakuláson mennek át, és a külsődleges, sablonos, bájolgó érintkezési formák helyett kitör belőlük a valódi énjük. Hasonló ez, mint amikor egy horror filmben szelíd ember a szemünk láttára válik közveszélyes, vérengző farkasemberré. A két rendező azt mutatja meg, milyenek is vagyunk, ha lehull rólunk az álarc. Ráadásul kajánul eljátszanak azzal, hogy a legvadabb jelenetek közepette, szempillantás alatt visszaváltoztatják a szereplőket illedelmesen vacsorázgató polgárokká, majd megint tébolyult, egymásnak eső agresszorokká, illetve lekaszabolásra váró megalázottakká, így még erőteljesebb a kontraszt, ami totálisan lidérces, ugyanakkor fergetegesen mulatságos. A családfőből lesz Übü papa, a háziasszonyból Übü mama. Összesen hatan adják valamennyi szerepet, gyermeki beleérző képességgel. Az egészben van valami gyermeki, mint amikor kölykök háborúsdit játszanak, vagy rovarok lábait, szárnyait tépdesik ki szadista élvezettel. A színészek persze felforgatják a lakást, ami a kezük ügyébe kerül, bútortól alufóliáig, evőeszköztől, konyhagépekig, minden harci alkalmatossággá válik. Igen mókás, amikor három emberből áll a tömeg, de ebben is bohókás infantilizmus van, és azért amikor három embert lekaszabolnak, jókora vehemenciával, az is eléggé rémes. Christophe Grégoire, Camille Cayol, Xavier Boiffier, Vincent de Boüard, Cécile Leterme, Sylvain Levitte elsőrangú színészek. Képesek megmutatni az állatot az emberben.

Sok tekintetben ezt teszik a Schaubühne ugyancsak fantasztikus színészei, a markánsan eredeti gondolkodású Thomas Ostermeier A nép ellensége rendezésében. Ebben az esetben nem háborúskodásról, az ellenség lekaszabolásáról van szó, hanem ennek modernebb formájáról, a lélektani és politikai hadviselésről, amivel persze szintén ölni lehet. És kiközösíteni, lehetetlenné tenni, eltávolítani, lenullázni azt, aki hazugságra épülő, korrupt viszonyok között az igazság kimondására törekszik. Ibsen művében egy orvos rájön, hogy fertőzött, betegséget okozó a gyógyfürdő vize, amire a városka jóléte épül. Közhírré akarja tenni, mire jött rá, de a város polgármestere, aki egyébként a bátyja, ezt megakadályozza. A fertőzést igazoló tanulmányt nem közli a helyi sajtó, de persze az úgymond rémhírek cáfolatát igen. És Stockmann doktor mellől mindenki kihátrál, hiszen ilyen-olyan módon, a polgármester bárkit megvesz, megfenyeget, gúzsba köt, akit csak akar. A félelem uralkodik. Beszédesebbek a szemek, a leleplező gesztusok, mint a kiejtett mondatok. Ostermeier a szó szoros értelmében is fórummá avatja a színházat. Amikor Stockmann a darab szerint is lakossági fórumot hív össze, a közönség véleményét is kérik. Nem kamuból, nem csupán mímelik ezt, mint sok produkcióban, itt tényleg válaszokat várnak, és az elhangzottaknak megfelelően, ezekre a színészek, a szerepükhöz illően improvizálnak. A témának megfelelően például a Veres patak szennyezése is szóba kerül, és persze rögtön elhangzik róla jól fésült, kormánylapba illő álláspont is. Érvek ütköznek pró és kontra, leckét kapunk a politikai tényferdítés természetrajzából, népámításból, biztos tudással felépített hazugság kampányból. Christoph Gawenda, Ingo Hülsmann, Eva Meckbach, Andreas Schröders, David Ruland, Moritz Gottwald, Thomas Bading karizmatikusan játszanak, elsöprő erejű, döbbenetes előadást létrehozva.

A nép ellenségében leckét kapunk a politika hazug természetéből. Fotó: Arno Declar

Az izraeli Nemzeti Színház, a Habima, A velencei kalmár előadása éppen azért csalódás, mert ezúttal nem sikerül húsba vágóan fontossá tenni a darabot. Szép, míves, profi kivitelezést látunk, veretes színészi megvalósításban. Érzékeljük a gyűlölet légkörét, a többirányú elvakultságot, a kirekesztés iszonyatát. Hiszen mindez benne van Shakespeare remekművében, amit híven tolmácsolnak. Csak ennek a nemzetközi szinten is igen rangos teátrumnak, Ilan Ronen rendezésében, ezúttal kevés a saját közlendője mind Shakespeare-ről, mind a mi korunkról.

Az általam látott produkciók közül a legérdektelenebb, rövidsége ellenére is fárasztóvá váló produkció a The end volt, az olasz Babilonia Teatri színeiben. Főleg Valeria Raimondi van benn a színen, aki Enrico Castellanival együtt a leginkább a halálról szóló szöveget is írta. Monotonul, szinte ugyanazon a hangon, jelentős érzelmi kilengések, igazi átélés, vagy érdemi történés nélkül szinte „darálva” mondja a szöveget, ami egyébként nem érdektelen, de ilyen előadásmóddal a produkció üres és unalmas.

Szerencsére egyáltalán nem ez volt a jellemző. Ionesco darabja, Az új lakó például, Tompa Gábor rendezésében, a Nottara Színház előadásában, egészen remek. Tompa amúgy is abszurd dráma szakértőnek számit, A kopasz énekesnő rendezése méltán aratott jókora nemzetközi sikert, a Godotra várva című Beckett műben pedig még játszott is, beugrott Nemes Levente helyett, amikor megbetegedett. Az új lakóban magányos férfi költözik máshová, és csak hozzák és hozzák utána az új bútorokat, melyek elárasztják a lakást, létezésre helyet már nem hagyva. Francisco Alfonsín érzékelteti, ahogy végig méri valamennyit, netán meg is simogatja őket, hogy ezek az emlékei, élete egy-egy darabját idézik. Ennek a színésznek, ha csak ül, ha csak maga elé mered, akkor is erőteljes aurája és súlya van, bármit is csinál, figyelni kell rá. Gyönyörűek a tárgyak, ódonul patinásak, annyira jelentésteliek, hogy csaknem megszólalnak. És körbezárják a férfit, elveszik előle a levegőt. Attól, hogy így minden együtt van, ami hozzátartozott, mindent végig gondolt, ami vele történt, tán nem is kell már tovább élnie, elindulhat a nagy útra, elköltözhet egészen más régiókba.

A. I. Vvedenski Ivanovék karácsonya című szürreális abszurdjának legvégére valamennyi szereplő elköltözik a másvilágra. Urbán András rendezésében a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása lényegében performance sorozat, virgonc polgárpukkasztás, lázadás csaknem minden fennálló ellen, vágy a kitörésre, a totális szexuális szabadságra, az agresszió kiélésére, egy egészen más életre. És mivel ez nem sikerülhet, ezért a sorozatos, akár fülledt erotikájú halál.

Visky András Caravaggio Terminál című darabjában, ugyancsak a kolozsvári teátrum megvalósításában, egyenesen a boncasztalról élednek fel a szereplők, hogy megidézzék a híres festő életét. Nem volt egyszerű ember, izgatott kíváncsiságával, féktelen vágyaival, kiugró talentumával felkavart maga körül mindent. Robert Woodruff rendezésében szép, de pillanatok alatt zaklatottá váló képek sorjáznak, belső, kivetülő vízióknak is tekinthetők.

Energikusabb vízió, a Centre Chorégraphique National d’ Orléans színeiben, Nagy Józsefé a Paysage Inconnu című produkcióban, melyben Ivan Fajto partnereként meglehetősen intenzíven, groteszkbe hajlóan idézi vajdasági emlékeit. Féktelenné, vaddá, tébolyítóvá válik, melyben az extázisba jövő test beszédesebb a nyelvnél, és a lélek mélyéről gyönyörű meg rettenetes dolgokat egyaránt a felszínre hoz. A szereplőkkel egyenrangúak a zenészek, akik egyben a zeneszerzők is. Számtalan hangszeren játszik, és él együtt a táncos-színészekkel, Akosh Szelevényi, Gildas Etenevard.

Nagy József egy másik produkcióban, ezúttal a szerbiai Jel Színház képviseletében, Tolnai Ottó versekre asszociált, Wilhelm-dalok címmel. A Szkéné Színházban még csak december 9-én bemutatandó produkcióban Bicskei István falu bolondjaként mondja a fájdalmasan gyönyörűséges verseket, Nagy pedig a test nyelvén fejezi ki felfűtött, személyes viszonyát hozzájuk.

Tolnai Ottó jelentőségéhez képest nálunk még mindig nem eléggé ismert költészete ihlette a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Rózsák című produkcióját is, ami A kisinyovi rózsa című költemény felhasználásával készült. Ez is élőképek, festői látomások izgalmas egymásba hömpölygése. Költészet, zene, látvány összeolvadása, felajzott testek tobzódása, érzelmek szertelen hullámzása, szintén Urbán András rendezésében.

A Paper music pedig a koncert, a látvány, a színház egybeolvasztása. A Johannesburgban született, a világ nagy múzeumaiban kiállító William Kentridge és a dél-afrikai Philip Miller zeneszerző folyamatos együttműködésének az eredménye. Kentridge papírra festett karikaturisztikus, temérdek humorral teli képeket, ezekből kisfilmek állnak össze, melyekhez Miller társított dalokat. Ezeket két elsőrangú előadó, Ann Masina és Joanna Dudley szólaltatja meg, bámulatos életörömmel, kajánkodó élvezettel.

Az egy őrült naplója bukaresti előadása attól is különleges, hogy a világot járó híres hegedűművész, Alexander Balanescu végig jelen van, és Gogol szövegével egyenrangúan zenél. Eljátssza, hogy mit érezhet az a kishivatalnok, aki annyira igyekszik egy szebb világot álmodni magának a nyomorúságos élete helyett, hogy ebbe már belebolondul. Felix Alexa rendezésében, Marius Manole szélsőséges hangulatok tömkelegét játssza. A pokol legmélyebb bugyrába is leszáll képzeletben Popriscsinként, de akár a mennyországban érezve magát, képes a boldogságban is úszni, hogy aztán ismét visszahuppanjon a borzongató valóságba. Frappírozó előadás.

Ahogy az egész fesztivál is az, a vitatható produkciók ellenére. Hiszen olyan produkciókat sorakoztat fel, melyek inspirálóan hathatnak a szakmára és a közönségre egyaránt.