Ha lenne rá módom, a legszívesebben nagy-nagy szeretettel megráznám Szász István kollégájuk kezét a "Kibírni, kibírni, kibírni ..." c. írásáért /2014. 11. 27./. A szerzőnek sikerült egy szóban kifejeznie a XX. századra jellemző magyar életérzést. Ez a szó a következő: kibírni. Valóban, a magyarságnak a múlt században sok mindent kellett kibírnia, rosszabb esetben túlélnie, hiszen az utolsó száz évet a diktatúrák sora jellemezte. A száz évből legalább 65 év telt el egyszemélyi uralomban. A század kereken első húsz éve a monarchia jegyében telt el, mely bár nem volt demokratikus, de diktatúra sem volt. A későbbi egyszemélyi uralmak közül az egyik keményebb volt, a másik engedékenyebb, de valamennyit ki kellett bírni. Nem volt könnyű, jó adag türelem kellett hozzá, mindazonáltal nagy gyakorlatra tettünk szert a kibírásban, ahogy erre Szász úr is joggal utal említett cikkében.
Nekem a Rákosi, illetve a Kádár-korszak jutott osztályrészemül. Előbbiben születtem, utóbbiban nőttem fel, szocializálódtam, töltöttem el fél életemet. Nem nyomorogtunk, nem kellett filléres gondokkal küzdenünk, hiszen szüleim keresetüket beosztották és így mindenre tellett, egy idő után azonban egyre zavaróbbá vált, hogy nem mondhattuk ki nyíltan, amit gondolunk, vagyis tartani kellett állandóan a szánkat. Akkor még fiatal voltam, a szerelemmel foglalkoztam, kevésbé a politikával. De így, túl a hatvanon, érettebb fővel, tapasztaltabban, megízlelve a valódi demokrácia szépségeit, sok-sok kortársammal együtt ismét úgy érzem, megint ki kell bírni egy újabb, az utóbbi évtizedek leggátlástalanabb rezsimjének mindent elnyomó uralmát. Ehhez már fáradt vagyok, de nem szabad feladni a reményt - és ezért harcolni kell -, hogy gyermekeink egy jobb, szebb világban, modern, Európához méltó országban fognak élni - ha igyekszünk talán mi, idősebbek is.
