Most már nincs egyetlen nap sem, amikor ne derülne ki valamelyik politikus által elkövetett vérforraló disznóság. Órák, cipők, lakások… érdemes egyáltalán folytatni? És mindezek tetejébe éktelen pimaszság, vállrándítás: mit ugráltok? Nekünk szabad! Törvénybe ütközik? Nem baj, hozunk újat, benyújtja valamelyik ifjú vitéz, s már meg is szavazzuk. Nincs különbség keresztény és nem keresztény, jobboldali és baloldali között, viszik a szajrét, titkolóznak, letolják az újságírókat, akik fényt derítenek valamelyik felháborító ügyre. Csalnak, lopnak, hazudnak, amíg lehet. Közben nagy garral keresztény Magyarországról papolnak, Krisztus nevében üldözik a szegényeket. Soha ilyen fosztogatást! Ilyen álszent szövegelést! Az ügyészséggel el lehet tüntetni a mocskot, a köznép pedig csak csámcsogjon a milliós karórán. Miért ne hazudjanak, rokoni pénznek nevezve az összeharácsolt vagyonokat? Az országgyűlésben senki sem kéri számon őket.
Hallgat az elnök úr, inkább az uniós zászlót tiltja ki. Hallgat Rubovszky úr, aki az őt kérdezőt gyilkosnak nevezi, elmagyarázza az államtitkár-költő, milyen jó, ha a képviselők meggazdagodnak, így kettőzött erővel harcolhatnak a szegényekért. Ám ezen a fronton nem történik semmi, inkább Amerikával csatározunk, az EU-t gyalázzuk, s nem vesszük észre – vagy inkább behunyjuk a szemünket -, hogy lassan Európa szegénylegényeivé alacsonyodunk. Pedig ha csak egyszer közlekedési eszközre szállnának, akkor meghallanák a „nép hangját”. A népét, amelyik javáért állítólag éjjel-nappal munkálkodnak. De csak szavaznak, gomboznak, és elfelejtik az iskolában tanult verset: „Ha jön a nép, hé nagyurak, mi lesz?” Megtanultam írni, számolni, olvasni, a vagyonbevallásom hibátlan, de sajnos nincsenek százmillióim, hogy megfeledkezzem róluk, és gazdag rokonokkal sem rendelkezem.
