A KDNP-sziget küzdelme

Szövetségese van végre Semjén Zsoltnak, pártjának és fideszes koalíciós partnerének, az áruházak vasárnapi bezárása ügyében. Méghozzá nemzetközi partner, amire azonban föltehetően nem lehet túlzottan büszke. A Francia Kommunista Párt, és bizonyos értelemben Párizs szocialista polgármestere, Anne Hidalgo asszony.

A Szajna partján megfordult a képlet. Ott a konzervatív pártok, köztük azok is, amelyek többé-kevésbé kereszténydemokratáknak is tartják magukat, azzal az ötlettel álltak elő, hogy ne szűkítsék, ellenkezőleg, terjesszék ki a hétvégi nyitvatartási lehetőséget. Eddig az esztendő 52 vasárnapjából öt alkalommal volt szabad az árusítás, most éppen a jobboldal szeretné ezt 12-re növelni. Sőt akad, radikálisabb ötlet is. Az úgynevezett turisztikai negyedekben, amelyeket a külföldiek kedvelnek, mind az ötvenkét ünnepnapon nyissanak ki a nagy üzletek, területi megszorítás nélkül, amit persze örömmel üdvözölnek az őslakosok is, remélik, belépéskor nem kérnek majd útlevelet senkitől. Azt várják, hogy föllendül tőle a kereskedelem, gyarapodik az állam és a város adóbevétele, egyúttal szórakozási, vásárlási alkalom is lesz. És természetesen növekszenek az alkalmazottak jövedelmei.

Ne higgyük, hogy ott csöndesebb a vita, a hírlapok visszafogottabbak, szenvedély akad ott is éppen elég. Csak éppen nem terjed ki ideológiai túlfűtöttségre, mert a nyugati kereszténydemokrata pártok mindig is nyitottabbak, korszerűbbek voltak magyar „testvérpártjuknál”. Demokratikusabbak, egyszerűen demokraták, ez a jelző nem dekorációként ragadt a nevükhöz, mindig is szerves tartozéka volt. Igaz, ott nem volt szovjet megszállás, az ő kommunistáik is kemény dogmatikosak voltak, (kivált Thorez és Marchais bolsevikjai), mégis a háborút követő újjászületésben, ez a kereszténydemokrata mozgalom volt az úgynevezett „élcsapat”, persze nem leninista fölfogásban. A De Gasperi vezette olasz DC, a francia Robert Schuman szervezte francia kereszténydemokrata párt, nem is szólva a maga korában egyesek által merevnek tartott Konrad Adenauerig, aki megteremtette a demokratikus német szövetségi köztársaságot, ők voltak Nyugat-Európa talpra állítói. Ennél is jóval többek. Kezdetben a Közös Piac, később az Európai Unió serkentői, az USA mögé, utóbb mellé fölzárkózó gazdasági hatalmak vezetői, a mai napig is változó Európa megálmodói. De Gaulle tábornok is mélyen vallásos katolikus volt, de nem kereszténydemokrata, hazafi és náciellenes, mégis ennek a generációnak volt a kiemelkedő képviselője.

A magyar kereszténydemokrácia a rendszerváltás után, ha pontosan nem is követhette ezt az utat, nem igazán kereszténydemokrata párt volt, hanem a keresztény kurzus terméke - horthysta formában. Módja lett volna valamilyen nyugati típusú változatot követni, ha korábban Nyugat-Európára figyel. De nem ezt tette, hanem valamilyen nem létezett, fantáziált közép-európai modellt alakított ki. Volt kísérlet erre a lengyeleknél is, egy ideig ők voltak Kelet-Európában a klerikális dogmatizmus képviselői, de éppen európaiságuk erőssége miatt időben megszabadultak tőle, így lett Donald Tusk volt varsói kormányfő az Európa Tanács elnöke, a modernné vált Kelet-Európa elismert képviselője.

Nálunk ennek az ellenkezője lett otthonossá. A KDNP 2010-től kezdve nem annyira koalíciós partnere lett a Fidesznek, noha formailag az, valójában csak fiók intézménye, önálló létre alkalmatlan, kiszolgáló segéderő. Szerepe volt ebben nyilvánvalóan annak is, hogy az idősebb generáció a háború vége táján született, családjuk horthysta szellemisége hatott rájuk, ezt hurcolták magukkal. Rubovszky György ráadásul már-már diktátori jellemet alakított ki önmagában parlamenti bizottsági elnöki funkciójában, az ellentmondást nem tűrő alkatot testesíti meg, ami mellesleg a Fidesznek, és különösen Orbán Viktornak nagy szolgálatára van. Harrach Péter, noha igyekszik eredeti politikusi karaktert kialakítani magáról, amolyan „második ember.” Semjén Zsolt a primátusát annak köszönheti, hogy teológiai végzettségű, tekinthető volna a párt élén akár az egyház képviselőjének is. Csakhogy még a látszat is kevéssé utal erre, mert a magyar klérus nem annyira követelőző, alkalmazkodóbb a Vatikánhoz, Ferenc pápa egyes elődeinek progresszív törekvéseit követi, és ebben a magyar püspöki kar engedelmes partner. A párt vasárnapi követelésének a támogatásában szinte meg nem szólal, szószékekről nem hallhatunk tőle igét, ha helyenként mégis, diszkréten, hangosabb visszhang nélkül. A KDNP vasárnap zárva tartási ötlete a napi politikai küzdelemben nyíltan élvezi a Fidesz támogatását, a „javító, csiszoló” finomkodások arra hivatottak csupán, hogy azt kendőzzék el, valójában Orbánék külföldi monopólium ellenes gazdasági hadjáratának a szerves része. Nem önállóság, szolgálat,

Ez a megítélés látszik közelebb a valósághoz, mert az uniós kereszténydemokrata családban a KDNP jobbára elszigeteltnek látszik. A legerősebbek egyike, a német CDU, nem katolikus, hanem lutheránus, a többiek pedig amolyan uszály alakulatnak tekintik Semjén Zsoltékat, kakaskodásukkal viszonylag keveset foglalkoznak, nem érzik teljesen a magukénak, mind lármásabb makacskodásukat.

Szerző
Várkonyi Tibor

Választási nyelvtan

Én nem csalok. Te csalsz? Ő csal. Mi nem csalunk. Ti csaltok? Ők csalnak… Ha a 2014-es választásról beszélünk nagyjából így ragozhatnánk a törvényességhez való hozzáállásunkat. Már maga a „törvény” is valahol csalásból ered. De menjünk sorjába.

Én nem csaltam, pedig minden választásra elmentem. Nem mentem bele semmilyen láncszavazásba, nem szállítottam a velem egyivásúan gondolkodó szomszédaimat a szavazókörbe. Bevallom, az utca túl felén lakó házaspárt a szavazás után hazahoztam, mert ott ültek a padon, erőt gyűjtöttek, mielőtt nekiindultak volna. De ezt szabad.

Te csalsz a választásokon? – kérdeztem a minap félig tréfásan egy társaságban, amikor fideszes barátom bevallotta, már úgy megbánta hova írta be a keresztet, mint a kutya, amelyik hatot kölykedzett. Voltak fenntartásai már az előző négy évben is, de azzal nyugtatgatta a lelkiismeretét, hogy a következő ciklus a konszolidáció, a megbékélés időszaka lesz. De a korrupció, az uram-bátyám összefonódás egyre jobban szerves részévé lett a magyar közéletnek. Ebből már nem kér.

Ő az, aki csalt! Egy héttel az önkormányzati választások után szomszédommal a kapuban beszélgettünk, és az előttünk elsétáló hölgy felé biccentett. Az egyik szavazókörben delegált társak voltak, látta, ahogyan napközben többször is bele-belenézett a szavazók listájába, aztán, mintha csak rágyújtani menne, kiosont az iskolából és telefonált valakiknek. Pár perccel később megérkeztek az autók új szavazókkal. Szólt az elnöknek is, de az önkormányzat embere csak vállat vont.

Mi nem csalunk! – jelentette ki még a választások estéjén az egyik ellenzéki párt prominens vezetője, amikor a párt székházában, a már várható vereség gyászos hangulatában valaki szóvá merte tenni, mit beszélnek az emberek a választási visszaélésekről. „Ha veszítünk, akkor becsülettel veszítsünk!” – fűzte hozzá, de ott a teremben ez senkit nem tett boldoggá. Valaki azt morogta: olyan érzésem van, mintha szándékosan veszteni akarnának…

Ti csaltok? Amikor „baráti” politikusi körökben valaki ezt meg meri kérdezni a másiktól, természetesen mindenki tiltakozik. Mi ugyan nem! Pedig borítékolni merem, hogy a lelke mélyén valamennyi magyar politikus pontosan tudja, hogy melyik szervezet, milyen módszerekkel igyekszik a „maga oldalára” billenteni a szavazók „jó akaratát”. Kisebb-nagyobb svindliket persze a becsületesebbek is elkövetnek, de fátylat rá, úri körökben nem illik ilyesmit bevallani.

Ők viszont csalnak. Ez az „ők” a kormánypártra és a szatellitjére vonatkozik. Már akkor csaltak, amikor sebtiben olyan új választási rendszert nyomtak át a kétharmados szavazógépezeten, ami egyedül nekik kedvezett. Álszent módon persze széttárják a karjukat: ugyan már, ezek törvényes választások voltak, legitim felhatalmazásuk van a következő négy évre. Aztán egyre másra kerülnek elő a vallomások, amiket például az átlátszo.hu is csokorba gyűjtött: az ország legszegényebb településein mennyit fizettek az éhes romáknak, ha a bizottság előtt húzzák be a „kellő helyre” az ikszet, hogyan fenyegettek a segélyek, a közmunka elvesztésével.

Lehet, hogy nem a ragozással, hanem magával az igével van a baj?

Szerző
Somfai Péter

A dolgoztatásról

Megtetszhetett a fából vaskarika Rogánéknak. A kötelezően önkéntes drogteszt sem értelmezhető egyszerűen, de minden napra képesek új záptojást tojni, úgyhogy ezen ne is merengjünk. Azon inkább, hogy a munka törvénykönyvének módosítását kezdeményezi a Fidesz, hogy vasárnapi munkavégzés esetén százszázalékos bérpótlék járjon, és, hogy vasárnap senkit se lehessen dolgoztatni Magyarországon.

A dolgoztatás egyébként a megélhetéssel egyenlő, de kellően karcos szó ahhoz, hogy kelthesse azt az oly áhított édes közhangulatot a Fidesz mellett, melyre ma egy földbérletnél is jobban vágyik az élcsapat. Mert a rút multi dolgoztat, a szép magyar nagytőke ellenben munkát ad. Igaz, kicsit kevesebbet, kicsit feketébben - de ő a miénk. (Amúgy: Lázár meg ne dolgoztassa napi tíz órán át a minisztériumi adminisztrációt!)

Sokan mindent megtennének, hogy dolgoztassák végre őket – és lehetőleg ne éhbéres útkaparóként. (Ámbár a régi útkaparók közigazgatási hatósági közegek voltak, kinevezésük „élethossziglan” szólt.) Szóval nem értem: a dupla bért azért a vasárnapi munkáért kell adni, amit betiltanak? Mely kétszeres fizetségért sok ezren örömmel vállalnák azt, amit majd nem tehetnek.

Most akkor ez cinizmus, szimpla gonoszság vagy mi?

Szerző
Veress Jenő