A KDNP-sziget küzdelme

Szövetségese van végre Semjén Zsoltnak, pártjának és fideszes koalíciós partnerének, az áruházak vasárnapi bezárása ügyében. Méghozzá nemzetközi partner, amire azonban föltehetően nem lehet túlzottan büszke. A Francia Kommunista Párt, és bizonyos értelemben Párizs szocialista polgármestere, Anne Hidalgo asszony.

A Szajna partján megfordult a képlet. Ott a konzervatív pártok, köztük azok is, amelyek többé-kevésbé kereszténydemokratáknak is tartják magukat, azzal az ötlettel álltak elő, hogy ne szűkítsék, ellenkezőleg, terjesszék ki a hétvégi nyitvatartási lehetőséget. Eddig az esztendő 52 vasárnapjából öt alkalommal volt szabad az árusítás, most éppen a jobboldal szeretné ezt 12-re növelni. Sőt akad, radikálisabb ötlet is. Az úgynevezett turisztikai negyedekben, amelyeket a külföldiek kedvelnek, mind az ötvenkét ünnepnapon nyissanak ki a nagy üzletek, területi megszorítás nélkül, amit persze örömmel üdvözölnek az őslakosok is, remélik, belépéskor nem kérnek majd útlevelet senkitől. Azt várják, hogy föllendül tőle a kereskedelem, gyarapodik az állam és a város adóbevétele, egyúttal szórakozási, vásárlási alkalom is lesz. És természetesen növekszenek az alkalmazottak jövedelmei.

Ne higgyük, hogy ott csöndesebb a vita, a hírlapok visszafogottabbak, szenvedély akad ott is éppen elég. Csak éppen nem terjed ki ideológiai túlfűtöttségre, mert a nyugati kereszténydemokrata pártok mindig is nyitottabbak, korszerűbbek voltak magyar „testvérpártjuknál”. Demokratikusabbak, egyszerűen demokraták, ez a jelző nem dekorációként ragadt a nevükhöz, mindig is szerves tartozéka volt. Igaz, ott nem volt szovjet megszállás, az ő kommunistáik is kemény dogmatikosak voltak, (kivált Thorez és Marchais bolsevikjai), mégis a háborút követő újjászületésben, ez a kereszténydemokrata mozgalom volt az úgynevezett „élcsapat”, persze nem leninista fölfogásban. A De Gasperi vezette olasz DC, a francia Robert Schuman szervezte francia kereszténydemokrata párt, nem is szólva a maga korában egyesek által merevnek tartott Konrad Adenauerig, aki megteremtette a demokratikus német szövetségi köztársaságot, ők voltak Nyugat-Európa talpra állítói. Ennél is jóval többek. Kezdetben a Közös Piac, később az Európai Unió serkentői, az USA mögé, utóbb mellé fölzárkózó gazdasági hatalmak vezetői, a mai napig is változó Európa megálmodói. De Gaulle tábornok is mélyen vallásos katolikus volt, de nem kereszténydemokrata, hazafi és náciellenes, mégis ennek a generációnak volt a kiemelkedő képviselője.

A magyar kereszténydemokrácia a rendszerváltás után, ha pontosan nem is követhette ezt az utat, nem igazán kereszténydemokrata párt volt, hanem a keresztény kurzus terméke - horthysta formában. Módja lett volna valamilyen nyugati típusú változatot követni, ha korábban Nyugat-Európára figyel. De nem ezt tette, hanem valamilyen nem létezett, fantáziált közép-európai modellt alakított ki. Volt kísérlet erre a lengyeleknél is, egy ideig ők voltak Kelet-Európában a klerikális dogmatizmus képviselői, de éppen európaiságuk erőssége miatt időben megszabadultak tőle, így lett Donald Tusk volt varsói kormányfő az Európa Tanács elnöke, a modernné vált Kelet-Európa elismert képviselője.

Nálunk ennek az ellenkezője lett otthonossá. A KDNP 2010-től kezdve nem annyira koalíciós partnere lett a Fidesznek, noha formailag az, valójában csak fiók intézménye, önálló létre alkalmatlan, kiszolgáló segéderő. Szerepe volt ebben nyilvánvalóan annak is, hogy az idősebb generáció a háború vége táján született, családjuk horthysta szellemisége hatott rájuk, ezt hurcolták magukkal. Rubovszky György ráadásul már-már diktátori jellemet alakított ki önmagában parlamenti bizottsági elnöki funkciójában, az ellentmondást nem tűrő alkatot testesíti meg, ami mellesleg a Fidesznek, és különösen Orbán Viktornak nagy szolgálatára van. Harrach Péter, noha igyekszik eredeti politikusi karaktert kialakítani magáról, amolyan „második ember.” Semjén Zsolt a primátusát annak köszönheti, hogy teológiai végzettségű, tekinthető volna a párt élén akár az egyház képviselőjének is. Csakhogy még a látszat is kevéssé utal erre, mert a magyar klérus nem annyira követelőző, alkalmazkodóbb a Vatikánhoz, Ferenc pápa egyes elődeinek progresszív törekvéseit követi, és ebben a magyar püspöki kar engedelmes partner. A párt vasárnapi követelésének a támogatásában szinte meg nem szólal, szószékekről nem hallhatunk tőle igét, ha helyenként mégis, diszkréten, hangosabb visszhang nélkül. A KDNP vasárnap zárva tartási ötlete a napi politikai küzdelemben nyíltan élvezi a Fidesz támogatását, a „javító, csiszoló” finomkodások arra hivatottak csupán, hogy azt kendőzzék el, valójában Orbánék külföldi monopólium ellenes gazdasági hadjáratának a szerves része. Nem önállóság, szolgálat,

Ez a megítélés látszik közelebb a valósághoz, mert az uniós kereszténydemokrata családban a KDNP jobbára elszigeteltnek látszik. A legerősebbek egyike, a német CDU, nem katolikus, hanem lutheránus, a többiek pedig amolyan uszály alakulatnak tekintik Semjén Zsoltékat, kakaskodásukkal viszonylag keveset foglalkoznak, nem érzik teljesen a magukénak, mind lármásabb makacskodásukat.