Az öreg hölgy Kolozsvárra látogat

Publikálás dátuma
2014.12.13 09:00
Stief Magda a Cseresznyéskert Ranyevszkaja-szerepében FORRÁS: KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ
Stief Magda a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. Németországban él, ahol többfelé játszott is, és színiakadémián docensként tanított. Valaha nagy szerepeket alakított Kolozsváron, éppen amikor eljött, egész Romániában az év legjobb színésznőjének választották. És most visszatér Kolozsvárra, Az öreg hölgy látogatása címszerepét eljátszani, Tompa Gábor rendezésében. Január 7-én lesz a bemutató.

- Olyan szempontból tipikus a sorsa, hogy az erdélyi magyarok közül igen sokan szétspricceltek a világba.

- Hát igen, sokan elmentek innen. Én pedig már nagyon régen, ’71-ben.

- Miért döntött így?

- Vlad Mugur rendezővel dolgoztam a Három nővérben. Ő kapott egy útlevelet Olaszországba, és megkérdezte tőlem, hogy én is akarok-e egy kicsit kimenni. Ő a román Nemzeti Színház igazgatója volt, de akkoriban a rendezéseit betiltották. Ceausescu, amikor visszajött Kínából, a hatása alatt volt a kínai kultúrforradalomnak. Mondta, hogy nálunk is legyen kultúrforradalom. Fölhívatta magához az ország összes színházigazgatóját, volt egy nagy gyűlés. Ezen Vlad megértette, hogy sötét jövő következik. Olaszországi útlevél volt a zsebében. Ő már volt Olaszországban turnén a színházával. Mi a Három nővér után már együtt voltunk, de csak annyit kérdezett, hogy vakációra ki akarok-e vele menni. Tán még ő se tudta, hogy mi lesz ebből. Autóval mentünk ki, és Jugoszláviában egy árok szélén azt mondta, hogy ő látja, milyen lenne a jövője Romániában, de ennek ellenére, ha én azt akarom, visszamegyünk. Ő azonban legszívesebben nem menne vissza. Elég nehéz helyzetben voltam, mert a kislányom még Romániában volt. Arra gondoltam, hogy a lányom jövője szempontjából jobb lesz, ha kint maradok, és őt majd kihozom magamhoz. És ez így is lett.

- Önnek is volt mit ott hagynia, hiszen sokat játszott Kolozsváron. Abban sem lehetett biztos, hogy kint játszani fog.

- Egyáltalán nem, a mesterségemről le is mondtam. Vlad el is mondta nekem, hogy ez a rizikó, ha kint maradunk, lehet, hogy soha az életben nem fogok színpadra lépni. Miközben éppen akkor engem választottak egész Romániában az év legjobb színésznőjének. Ezt részint a Három nővérben Irina szerepéért kaptam, és még románul is játszottam Helénát Bukarestben, a Szentivánéji álomban. Végül elérkeztünk Olaszországba, ahol Vladnak több turné alkalmával is már óriási sikere volt, a legnagyobb színházakban játszottak, például Rómában éppúgy, mint Firenzében. Ezért azt remélte, hogy Olaszországban majd tud dolgozni. Csak éppen akkor az olaszoknál a kommunisták voltak uralmon, a kultúra területén. És, amikor meghallották, hogy Vlad talán sohasem akar visszamenni Romániába, már nem is álltak velünk szóba. Volt egy nagyon nehéz időszakunk, tisztítóban vasaltam, ő pedig úgy árult könyveket, hogy lakásokba kellett becsengetnie. Akkor nyomorogtunk, de hát rengetegen mentek ilyen nehéz időszakon keresztül, akik elhagyták az országot, nemcsak mi. Egy svájci orvos barátja mondta Vladnak, hogy miért nem megyünk Németországba, ott rengeteg a színház. Így kerültünk aztán Németországba. Vladot szerződtették a konstanzi állami színházba, ami a Bodeni tónál van, gyalog át lehet menni Svájcba. Csodálatos hely. Én is elmentem vizsgázni az igazgatóhoz, tudtam valamennyire németül, hiszen Erdélyben német óvodába jártam. Egy diáklány aztán Németországban elkezdett nekem színpadi beszédet tanítani. Később óriási karriert futott be, a müncheni színiakadémián tanárnő lett, és rendező. Nekem pedig jó nyelvérzékem volt, és ez óriási örömet okozott neki, és nekem is. Konstanzban végül nagyon sokat játszottam, és ez rengeteget segített nekem. Végleg ott maradtam volna. De az egyik kollégám azt mondta, hogy négy-öt év már elég volt, menjünk máshová is vizsgázni, nagyobb színházakba. Végül Bázelban fölvettek, de Bochumban is sikerült a vizsga. Választanom kellett. Bázel mellett döntöttem, ahonnan viszont egy év után az igazgató elment, mert nem kapott elég pénzt. De azt mondta, hogy tovább ajánl engem Zürichbe. Ott is föl akartak venni, de a bochumiak is változatlanul hívtak. Ott dolgozott a nagy Peter Zadek, aki forradalmasította a német színházat, én mondtam, hogy inkább odamegyek. Aztán Vladdal Münchenbe költöztünk, nem akartam, hogy a lányomnak annyifelé kelljen járnia, azt akartam, hogy ott fejezze be az iskolát. Vlad egész Németországban dolgozott, mindenfelé voltak szerződései. Ezért megengedhette magának, hogy Münchenben saját együttest alapítson, a saját nevén. Kis színházakban előadásokat csináltunk. Ezekhez már dotációt is kaptunk. Miután pedig Ceausescu megbukott, Romániában is készítettünk előadásokat, az év egyik felét ott töltve, a másik felét pedig Németországban. Gyönyörű előadásokat hoztunk létre Kolozsváron is.

- A Cseresznyéskertben például Ranyevszkaja volt. Ebben a produkcióban döbbenetes erővel eljátszhatta, hogy valami igen fontostól tán végleg el kell búcsúzni.

- Hát igen. Ebben az előadásban még a tapéták is leváltak a falról, abban a házban, amit a szereplőknek el kell hagyniuk. Amikor utoljára játszottuk a produkciót, egy darab tapétát elloptam, és berámáztattam. Ahogy az előadásban Ranyevszkajaként is téptem le tapétát, és vittem magammal.

- Miért Németországban él?

- Mert már ’71-től ott éltünk. Ott van a lányom, és most már három unokám. Ha jövök Kolozsvárra, nagyon jól érzem magam, örökös taggá választottak a színházban.

- Mugur már régen meghalt…

- 2001-ben. Nyugodtan halt meg, mert akkor már volt docensi állásom az egyik németországi színiakadémián.

- És most visszatér Kolozsvárra Az öreg hölgy címszerepét játszani. Ami idős színésznők jutalomjátéka szokott lenni.

- Igen, de rá kellett jönnöm, hogy ez a szerep nem fejlődik sehová. Ezért töröm a fejem, hogyan lehet ezt a szörnyeteg nőt, aki visszatér szülőfalujába bosszút állni, eljátszani. Vannak emberi oldalai is, ezeket keresem. Nekem gyönyörű élményeim fűződnek a kolozsvári színházhoz, csodálatos szerepeket játszottam, érzem, hogy szeretnek itt. És most én vagyok az, aki Münchenből idelátogat…

Nagy N. Péter: Már megint levéltetvek

Publikálás dátuma
2019.02.23 14:30
Schmidt Mária FOTÓ: Molnár Ádám
Jó, hogy van Schmidt Mária!
Akkor is jó, amikor blogján az Uniós választások elé című cikkében szanaszét kaszabolja Bernard-Henri Lévy francia filozófus és 200 aláíró társa „Európai hazafiak kiáltványa” című nyílt levelét. Egyebek közt közli, hogy ezek az emberek a #metoo mozgalom felkarolásával és szponzorálásával alázzák meg a nőket, azt a látszatot keltve, mintha a viktoriánus korhoz hasonlóan fokozott védelemre és kíméletre szorulnának. Az áldozati kultúra mértéktelen túlterjeszkedésével hadat üzentek a felelősségvállalás minden formájának, ami nyámnyilává és kiszolgáltatottá teszi férfitársainkat és ezen keresztül mindannyiunkat. A maszkulinitás elleni hadjárat súlyos társadalmi és civilizációs válságot eredményez.
Mi a jele ennek? Nem tudjuk, Schmidt Mára nem szokott bizonyítani. De akkor is jó, hogy van, mert érthetővé teszi, amit a miniszterelnök képes beszédbe csomagolva, majd törvényszöveg kódrendszerébe illesztve közöl, amit a másodvonalbeli politika artikulálatlan dühkitörésekkel ad tovább, illetve amit az egyre kiterjedtebb és immár gyakran igényes kormánypárti rétegmédia belterjes idézettengerbe bugyolál.
Schmidt Máriát lehet érteni. Kiérlelt fogalmakat használ, indulatilag viszont mindig maximálisan kifeszített. (Ráadásul a Forbes listája szerint a második legbefolyásosabb magyar nő. Csakhogy az első, Lévai Anikó és a negyedik, Orbán Ráhel nyilvánosan ritkán és visszafogottan szólal meg, a harmadik, Handó Tünde pedig csak egy szűk tematikában hazaárulózza le a neki ellenszegülőket, tehát az élmezőnyből egyedül Schmidt Máriára számíthat a nyilvánosság.) Neki nem a nők elleni szexuális erőszak megfékezésére indult #metoo elleni dühroham a legfontosabb témája az idézett cikkben sem, viszont annyira különös, hogy ennyi idővel a viharos leleplezések és tragikus fordulatok után tört ki belőle a harag, hogy ennek már magyarázó ereje is van. (Fel kellett tekernem a fűtést miatta, mert vacogni kezdtem a hidegségétől…)
A harag és részrehajlás a cikkben a Nyugat egészét illeti és a baloldalt, amely azt szerinte dominálja. Azt a Nyugatot uralná Schmidt szerint a baloldali elit, amely uniós vizsgálatokon, határozatokon keresztül támadja Orbán Viktor világát, de nem erről beszélünk, hanem arról, hogy nincs bennük szolidaritás, nem adtak Marshall-segélyt, kirámolták az országot, lenyúlták piacait, a válságban magára hagyják, miközben még azt is meg akarják mondani, hogy…

És itt jön például a paplan vagy kinél mi, amit hatásosnak tart.
Ezt csinálja az egész rendszer, de nem mondják olyan tisztán végig, mint Schmidt Mária. Ő áldozati kultúrát vet Európa szemére, ami általában csak a baloldal sarokba szorításának a jelszava, de nálunk, mivel az egész unió egy baloldalnak lefekvő szemérmetlenség lenne, a Nyugatnak lehet szegezni ezt a tételt. A baloldal az, ami abból él, hogy elnyomottakat keres – s ha már a munkásnép lerázta magáról, most például a nőkben keres partnert -, hogy aztán látszólag legyen kiért harcba indulni. Valójában, egyre radikalizálódó ellenfeleik szerint kivételezett szerepük konzerválásáért küzdenek.
A világok e harcában nincs jelentősége annak, hogy nálunk arányosan négyszer annyi nő szenved el erőszakot, mint például Németországban, de a hatóságaink így is inkább próbálják megúszni az ügyeket, ha már a nőknek nem sikerült. Kisebb csoda, hogy miközben áldozati szerepből támadjuk a Nyugatot – amely az unión keresztül több pénzt adott az egykori Marshall-segélynél -, éppen azt vetjük a szemére, hogy az áldozati kultúrát ápolja. Kétségtelen, a miénket is türelemmel kezeli.
A nyugatellenesség a rendező elv. Évszázadok jönnek, mennek, ez és a következményei maradnak. Mert ahol például a nőkkel való gyalázatos bánásmód elleni fellépés, illetve annak túlzásairól szóló gondolkodás azonmód kultúrák összecsapásává válik, már nem lehet megbeszélni semmit. Aki az erő pozíciójában van, nem is akar.
Akkor ott tartunk, ahol a múlt század elején is, amikor Ignotus azt írta: „Az értelmiség egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik, és kilakoltatják a nemzet szeretetéből”. Hol másutt írta volna? A Nyugatban. Amiről pedig a miniszterelnöknek, Tisza Istvánnak az volt a véleménye: Ady és a Nyugat levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében. Ady pedig úgy gondolta: Ki-ki úgy oldja meg problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbre élni nem lehet. Bolyongani az űrben nem lehet. Kompország Kelet felé indul. Kéredzkedjék föl reá a gyönge.
Immár száz évvel előrébb megint benépesülnek a kompkikötők. Kéredzkednek. Tényleg kell erő a maradáshoz.
Frissítve: 2019.02.23 14:30

Hegyi Gyula: Örökké

Publikálás dátuma
2019.02.23 10:30

Fotó: Shutterstock
A hajléktalan férfi napközben rendszerint a troli végállomása mellett üldögélt. Hátát nekivetette a régi bérház falának és könyvet olvasott. Látszólag tudomást sem vett az emberfolyamról, amely a troli megérkezésekor a körút irányába áramlott. Nem kéregetett, nem kedveskedett senkivel, csendesen belemerült az olvasmányába. Az írónő szinte mindennap elment előtte, és lopva odalesve igyekezett megnézni, milyen könyv van a férfi kezében. Amikor először felfigyelt rá, éppen Jókait olvasott. Valahol egy egész sorozatra szert tehetett, mert jó fél évig csak a „nagy mesemondó” volt műsoron. Az írónő, aki irodalmat tanított egy középiskolában, úgy gondolta, hogy a romantika illik is a fiatal hajléktalan külsejéhez: keskeny, intelligens arcához és gyér szakállához. Később előkerült egy Déry Tibor regény, majd valamilyen szovjet antológia. Az írónőt őszintén érdekelte volna, milyen alapon válogatja olvasmányait a férfi, de nem tudta, hogyan szólítsa meg.
Egy reggel aztán meglepetve úgy látta, mintha a hajléktalan éppen az ő novelláskötetét olvasná. Ez elég valószínűtlennek tűnt, hiszen a könyvet egy kis kiadó jelentette meg, amelyet aztán tönkretett a konkurencia és a könyvpiaci válság. De igen, ez kétségkívül az ő könyve volt. Éppen csak olyan lepusztult állapotban, hogy antikváriumba sem engednék be. Megállt, közelebb lépett a férfihez. Az felnézett rá. Az írónő nem csalódott az első benyomásában, a hajléktalannak romantikusan égszínkék szeme volt. És egyáltalán nem volt büdös, ahogy addig önkéntelenül gondolta, nem is személyesen róla, hanem úgy általában minden utcán élő és alvó emberről. Leginkább babaszappan szaga volt, ami az írónőt a gyermekkorára emlékeztette.
„Honnan szerezte ezt a könyvet?”, vett magán erőt, és félig lekuporodott a férfi mellé. Azonnal rájött, hogy tanító nénisre sikerült a mondat, de a hajléktalan láthatóan nem sértődött meg, „Lomtalanításkor találtam, a legtöbb könyvemet olyankor szerzem be”, kapta meg a feleletet, „Ezt a könyvet valaha én írtam”, mondta az írónő, és még lejjebb ereszkedett. „Tudom – felelte a férfi – mi ismerjük magukat, csak maguk látnak minket arctalan, névtelen szemétkupacnak.”
Az írónő szeretett volna mentegetődzni, magyarázkodni, de jobban érdekelte saját könyvének a sorsa. Elvette a hajléktalantól, kinyitotta, és belelapozott. „Gábornak – Örökké”, látta meg ott a saját, néhány évvel korábbi dedikációját. Az a bizonyos Gábor igen gyorsan csalódásnak bizonyult. De azt mégsem gondolta róla, hogy még a neki ajánlott könyvet is kidobja a lakásából. Nyilván nem is dühből, hanem rendszerető polgár módjára akkor, amikor megjelent a lomtalanításról szóló hirdetmény.
„Ne vegye a szívére a dolgot – mondta a férfi – inkább írjon újabb szép történeteket.” Az írónő még lejjebb kuporodott, aztán hirtelen elhatározással leült a hajléktalan mellé. Ő is nekivetette a hátát a ház falának. Először azt hitte, ezzel feltűnést kelt, megbotránkoztatja az embereket, rosszallóan megnézik maguknak a járókelők. De semmi ilyesmi sem történt. Az emberek elkapták a pillantásukat, óvatosan kikerülték a járdán, nehogy valamilyen kontaktusba kelljen keveredni vele. Egy pillanat alatt ő is egy lett az arctalan hajléktalanok közül. Névtelen szemétkupac, ahogy a hajléktalan mondta.
Másfelől csuda jó volt elnézni az idegesen siető embereket. Így alulnézetből mulatságosnak látszott a tüsténkedő igyekezetük elérni valahova. Suhogtak a szoknyák, kopogtak a magas sarkú cipők, csattogtak a hátizsákok, sírtak a kézen fogva rángatott kisgyerekek. Ugyan hova ez a sietség? Amit ma örökkévalónak gondolnak, az holnap lom lesz és kikerül az utcára. Elült volna a végtelenségig a kék szemű fiú mellett.
De öt órája volt aznap, köztük egy érettségi felkészítő. Felállt, elindult az iskolába. Egy ideig még a hajléktalanok perspektívájából látta magát, amint szorgalmas léptekkel a körút felé siet, aztán feloldódott a villamosra várók tömeges magányában.
Frissítve: 2019.02.23 10:30