- Olyan szempontból tipikus a sorsa, hogy az erdélyi magyarok közül igen sokan szétspricceltek a világba.
- Hát igen, sokan elmentek innen. Én pedig már nagyon régen, ’71-ben.
- Miért döntött így?
- Vlad Mugur rendezővel dolgoztam a Három nővérben. Ő kapott egy útlevelet Olaszországba, és megkérdezte tőlem, hogy én is akarok-e egy kicsit kimenni. Ő a román Nemzeti Színház igazgatója volt, de akkoriban a rendezéseit betiltották. Ceausescu, amikor visszajött Kínából, a hatása alatt volt a kínai kultúrforradalomnak. Mondta, hogy nálunk is legyen kultúrforradalom. Fölhívatta magához az ország összes színházigazgatóját, volt egy nagy gyűlés. Ezen Vlad megértette, hogy sötét jövő következik. Olaszországi útlevél volt a zsebében. Ő már volt Olaszországban turnén a színházával. Mi a Három nővér után már együtt voltunk, de csak annyit kérdezett, hogy vakációra ki akarok-e vele menni. Tán még ő se tudta, hogy mi lesz ebből. Autóval mentünk ki, és Jugoszláviában egy árok szélén azt mondta, hogy ő látja, milyen lenne a jövője Romániában, de ennek ellenére, ha én azt akarom, visszamegyünk. Ő azonban legszívesebben nem menne vissza. Elég nehéz helyzetben voltam, mert a kislányom még Romániában volt. Arra gondoltam, hogy a lányom jövője szempontjából jobb lesz, ha kint maradok, és őt majd kihozom magamhoz. És ez így is lett.
- Önnek is volt mit ott hagynia, hiszen sokat játszott Kolozsváron. Abban sem lehetett biztos, hogy kint játszani fog.
- Egyáltalán nem, a mesterségemről le is mondtam. Vlad el is mondta nekem, hogy ez a rizikó, ha kint maradunk, lehet, hogy soha az életben nem fogok színpadra lépni. Miközben éppen akkor engem választottak egész Romániában az év legjobb színésznőjének. Ezt részint a Három nővérben Irina szerepéért kaptam, és még románul is játszottam Helénát Bukarestben, a Szentivánéji álomban. Végül elérkeztünk Olaszországba, ahol Vladnak több turné alkalmával is már óriási sikere volt, a legnagyobb színházakban játszottak, például Rómában éppúgy, mint Firenzében. Ezért azt remélte, hogy Olaszországban majd tud dolgozni. Csak éppen akkor az olaszoknál a kommunisták voltak uralmon, a kultúra területén. És, amikor meghallották, hogy Vlad talán sohasem akar visszamenni Romániába, már nem is álltak velünk szóba. Volt egy nagyon nehéz időszakunk, tisztítóban vasaltam, ő pedig úgy árult könyveket, hogy lakásokba kellett becsengetnie. Akkor nyomorogtunk, de hát rengetegen mentek ilyen nehéz időszakon keresztül, akik elhagyták az országot, nemcsak mi. Egy svájci orvos barátja mondta Vladnak, hogy miért nem megyünk Németországba, ott rengeteg a színház. Így kerültünk aztán Németországba. Vladot szerződtették a konstanzi állami színházba, ami a Bodeni tónál van, gyalog át lehet menni Svájcba. Csodálatos hely. Én is elmentem vizsgázni az igazgatóhoz, tudtam valamennyire németül, hiszen Erdélyben német óvodába jártam. Egy diáklány aztán Németországban elkezdett nekem színpadi beszédet tanítani. Később óriási karriert futott be, a müncheni színiakadémián tanárnő lett, és rendező. Nekem pedig jó nyelvérzékem volt, és ez óriási örömet okozott neki, és nekem is. Konstanzban végül nagyon sokat játszottam, és ez rengeteget segített nekem. Végleg ott maradtam volna. De az egyik kollégám azt mondta, hogy négy-öt év már elég volt, menjünk máshová is vizsgázni, nagyobb színházakba. Végül Bázelban fölvettek, de Bochumban is sikerült a vizsga. Választanom kellett. Bázel mellett döntöttem, ahonnan viszont egy év után az igazgató elment, mert nem kapott elég pénzt. De azt mondta, hogy tovább ajánl engem Zürichbe. Ott is föl akartak venni, de a bochumiak is változatlanul hívtak. Ott dolgozott a nagy Peter Zadek, aki forradalmasította a német színházat, én mondtam, hogy inkább odamegyek. Aztán Vladdal Münchenbe költöztünk, nem akartam, hogy a lányomnak annyifelé kelljen járnia, azt akartam, hogy ott fejezze be az iskolát. Vlad egész Németországban dolgozott, mindenfelé voltak szerződései. Ezért megengedhette magának, hogy Münchenben saját együttest alapítson, a saját nevén. Kis színházakban előadásokat csináltunk. Ezekhez már dotációt is kaptunk. Miután pedig Ceausescu megbukott, Romániában is készítettünk előadásokat, az év egyik felét ott töltve, a másik felét pedig Németországban. Gyönyörű előadásokat hoztunk létre Kolozsváron is.
- A Cseresznyéskertben például Ranyevszkaja volt. Ebben a produkcióban döbbenetes erővel eljátszhatta, hogy valami igen fontostól tán végleg el kell búcsúzni.
- Hát igen. Ebben az előadásban még a tapéták is leváltak a falról, abban a házban, amit a szereplőknek el kell hagyniuk. Amikor utoljára játszottuk a produkciót, egy darab tapétát elloptam, és berámáztattam. Ahogy az előadásban Ranyevszkajaként is téptem le tapétát, és vittem magammal.
- Miért Németországban él?
- Mert már ’71-től ott éltünk. Ott van a lányom, és most már három unokám. Ha jövök Kolozsvárra, nagyon jól érzem magam, örökös taggá választottak a színházban.
- Mugur már régen meghalt…
- 2001-ben. Nyugodtan halt meg, mert akkor már volt docensi állásom az egyik németországi színiakadémián.
- És most visszatér Kolozsvárra Az öreg hölgy címszerepét játszani. Ami idős színésznők jutalomjátéka szokott lenni.
- Igen, de rá kellett jönnöm, hogy ez a szerep nem fejlődik sehová. Ezért töröm a fejem, hogyan lehet ezt a szörnyeteg nőt, aki visszatér szülőfalujába bosszút állni, eljátszani. Vannak emberi oldalai is, ezeket keresem. Nekem gyönyörű élményeim fűződnek a kolozsvári színházhoz, csodálatos szerepeket játszottam, érzem, hogy szeretnek itt. És most én vagyok az, aki Münchenből idelátogat…
