A szó szoros értelmében eszeveszett kapkodásba kezdett a kormány, csakhogy valamiképp összeszedje a rezsim működtetéséhez hiányzó pénzt. Az egymást követő, merőben átgondolatlan lépéseket, netadótól az e-útdíj felemelésén át az úgynevezett megyei autópálya-matricarendszerig csak ezért találták ki – anélkül, hogy bármiféle hatásvizsgálatot végeztek volna a várható következményekről. Nagyjából felbecsülik, hány milliárdot hozhat a konyhára egy-egy intézkedés, viszont egyáltalán nem törődnek a nyilvánvaló járulékos károkkal. Sem a környezeti ártalmakkal, sem az emberek kényszerű többletkiadásaival, sem a kereskedelemben okozott veszteségekkel.
Ez a pénzügyi pánik persze nem újkeletű. Az „adócsökkentés kormánya” minden mérvadó kimutatás szerint már az utóbbi években is elképesztő mennyiségben és mértékben emelte a legkülönfélébb vállalati és egyéni terheléseket; a folyamatosan szorított adópréssel tökéletesen kiszámíthatatlanná téve a gazdasági viszonyokat. Korifeusai már akkoriban is szünet nélkül a stabilitás és a tervezhetőség garantálásáról szónokoltak, bele sem gondolva, hogy éppen ez a hamis, hiszen a mindennapi tapasztalatoknak ellentmondó propaganda mutatta meg legjobban, mennyire lenézik „a „magyar embereket”.
A választások előtt azért nem hirdettek kormányprogramot, mert az egyszerűen nem volt. Amit biztosan tudtak: hogy 2015-től lényegében nem lesz pénzük a vircsaft fenntartására, hacsak nem vetnek ki további különadókat, illetve nem fogják vissza egyebek között a nagy társadalmi ellátórendszerek kiadásait. Tudták, hogy csökkenteniük kell a szociális támogatásokat, a felsőoktatás finanszírozását, és az egészségügyi intézmények sem kaphatják meg a nélkülözhetetlen forrásokat. Vagyis felkészültek ugyan a nagy megszorításokra, és tisztában voltak azzal is, hogy a költségvetés lyukainak betömködéséhez mindig újabb és újabb dézsmákat kell majd beszedni. Magyarán szólva, a rögtönzések „módszertanát” beépítették a rendszerbe. Ami egyben azt is jelenti, hogy eleve kalkuláltak a bizonytalansággal és az instabilitással – tehát mindazzal, aminek az ellenkezőjét ígérték.
Arra viszont feltehetően nem számítottak, hogy a világgazdaság traumája ez év második felében - mindenekelőtt olyan politikai fejlemények hatására, mint az Oroszországgal szemben foganatosított szankciók - a hazai helyzetet is tovább rontja. Erre azonban előrelátó elemzések jó ideje figyelmeztettek; csakhogy a felelőtlen kormányzás egy voluntarista politikai szemlélet fogságában képtelenné vált a valóság érzékelésére és a racionális következtetések levonására. Ezért aztán mindig olyan meglepetések érik, amelyekre normális üzemmódban képtelen reagálni; ilyenkor rákényszerül a józan ésszel elképzelhetetlen „megoldásokra”.
Az improvizatív ötletek sajátossága persze, hogy kidolgozatlanok, és ezért nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is vabank játszmákba kergetik bele a kormányzatot. Ráadásul a különböző, ám egyként bizonytalan kimenetelű akciók felerősítik egymás hatását – azaz a kormánnyal szemben táplált ellenérzéseket. A társadalmi elutasítás különféle, ám össszeadódó jelzései egyre jobban felszítják a protest-hangulatot: az ismétlődő utcai tüntetések állítólag meglepték a rezsim embereit, holott valójában csak idő kérdése volt, hogy halmozott ostobaságaik mikor szakítanak át egy tömeglélektani határt.
Mélységesen rávall a rendszer természetére, ahogyan támogatottságának ezt a számára váratlan, és a közvélemény-kutatásokban drámai hirtelenséggel visszaigazolt zuhanását kommunikálni próbálja. Maga Orbán Viktor viszi a prímet; szerinte „az utcai megmozdulások kampányhangulatúak, az intézkedéseket ért kritikák sem szakmai, hanem politikai indíttatásúak”. Mintha ez a tohuvabohu jelentene valamit. Egyrészt nem igaz, hogy a kritikák nem szakmaiak – hiszen épp a szakmai szervezetek és érdekképviseletek tiltakoznak, alapos érvekkel támasztva alá álláspontjukat. És ha egy politikát éppenséggel politikai alapon is elutasítanak, az alighanem természetes.
A miniszterelnök minden további megnyilatkozása hasonló színvonalú. És legfőképp velejéig cinikus. „Az országnak kiszámíthatóságra, stabilitásra, tervezhetőségre és nyugalomra van szüksége” – mondja az a kormányfő, aki az országnak mindezeket a szükségleteit mindmáig semmibe veszi, akinek regnálása alatt minden végletesen kiszámíthatatlanná vált. Az beszél arról, hogy a döntéseknek „az emberek bevonásával” kell megszületniük - mert „a magyar emberek azt viselik a legnehezebben, ha meg akarják nekik mondani, hogyan kellene élniük” -, aki valójában évek óta mind több területen írja elő, hogyan kell élnünk. És az értekezik az Európai Unió gazdaságának miránk is kiható kríziséről, aki a saját „unortodox” módszereivel egyrészt eljátszotta a befektetők bizalmát, másrészt értelmetlen és indokolatlan presztizsköltségekbe verte az országot.
De a kormánypárt valamennyi tisztségviselője is elrettentően felszínes, és alapjában hamis hivatkozásokkal igyekszik elterelni a figyelmet az államháztartás anomáliáiról. Miközben a Költségvetési Felelősségi Intézet független jelentése lelkiismeretesen felméri a jövő évre szóló hivatalos számítások irrealitását, aközben a gazdasági tárca és a Fidesz-frakció vállvetve tovább nyomja az üres sikerpropagandát.