A csupa szeretettel „őrült spanyolnak” becézett Pedro Almodóvar neve az Eszeveszett mesék című film stáblistáján produceri minőségében nem csupán mézesmadzagnak fityeg ott (mint Luc Bessonnál olykor csalódottan tapasztaltuk), hanem teljes joggal. Ez az argentin-spanyol film olyan vígjáték, amit Almodóvar a maga egészen rendhagyó történeteket elővezető életművével a háta mögött, teljes mellel felvállalhat.
Ott van bennük az ember sötét oldala. A film vígjátéknak ugyanis pontosan olyan, mint a címe mondja: eszeveszett. Ráadásul őrült, meghökkentő, s minderre jön némi morbid színezet. De úgy, hogy a vihorászó néző másra sem tud gondolni a történetek láttán, mint hogy biza ő is gondolt már hasonló eszeveszett megtorlásra egy-egy sérelméért.
Hat történetet sorjáz elő Damjan Szifron író-rendező, és ez témája szerint mind a bosszú éjsötét komédiája. A hat történet közül négy remek, egy nagyon jó, egy pedig még jó – azaz az átlag kiemelkedően remek szórakozást ígér. Mert bár egyik-másik a morbiditásig fekete humorral él, de a rendező olyan ügyesen lavíroz az édes bosszú sötét és vidám színei között, olyan remekül eltalált életszerű helyzeteket fest többnyire mesébe illően végződő epizódjainak, hogy morbid meséi különleges humorukkal teljesen feldobják a néző hangulatát.
Nehéz még csak jelezni is a sztorik témáját a poéngyilkosság veszélye nélkül. Épp az első sztorinál kell ügyelnünk erősen, nem is árulható el több, mint hogy egy magasba emelkedő repülőgépen, amely feltűnően sok üres hellyel indul útjára, csak egy kis társaság verődik össze. Csupa idegen. Illetve csak hiszik, hogy semmi nem köti őket egymáshoz. Szép fokozatosan kiderül, hogy van egy közös ismerősük, és ez nem csak a csillagok állása szerint hoz tragikus fordulatot.
Az utolsó pillanatban még kettővel nő a közös ismerősök köre – és ez a poén olyan meghökkentően robban, hogy az ember minden tragikus színezet ellenére hangosan felnevet. Egy másik történetben is a halál játszik az élőkkel. Vagy még inkább az élők játszanak a halállal, méghozzá egy kis kifőzdében, ahol a pincérnő ráismer a családját kegyetlenül tönkre tevő maffiózóra.
És miután kisegítője, egy idős asszony nem tartozik a megbocsátó lelkek közé, tálalás közben előkerül egy régen rejtegetett doboz, teli halálos méreggel. Ami működik is, de nem egészen úgy, ahogy kellene. A párbeszédek ellenállhatatlan humorú morbiditásán túl itt is az utolsó csavar adja meg a komikus felhangot, pedig a vég nem mondható épp happynek.
Két – mondjuk így - gondolatolvasó sztori a mindennapi életből veszi az alaptémát. Gondolatolvasó, mert az emberiség nagyobb hányada került már hasonló helyzetbe, és pontosan olyan bosszúról ábrándozott, mint a film hősei, csak éppen nem mert megtenni. Az egyik epizódban két autó, pontosabban két autós kellemetlenkedik egymással az egyébként teljesen kihalt úton. Tehát teljesen feleslegesen, csak úgy, szórakozásból.
Az országúti kalandot elmesélő kisfilm a fekete komédia műfajában remekmű: Szifron egyaránt szellemesen hozza az autós kellemetlenkedések formáját és feszültségét. Spielberg híres Párbaja juthat eszünkbe, mint országúti alap-thriller, de ez a kisfilm végül másfelé kanyarodik. Nem válik szét az áldozat és a bűnös, az őrületes bosszúvágy elmebeteg dühévé nő mindkettőjükben a köznapi kekeckedés.
A szörnyű végben pedig nincs ítélet, csak a végtelenül ostoba hiúság feletti meghökkenés. Ahogy Szifron felépíti a katasztrofális vég szakaszait, ahogy játszik a néző kíváncsiságával és a feszültséggel, az példás. És az is, hogy miként csempészi be a végzetes befejezésbe mégis azt a fajta komikumot, amitől nem fekszi meg a lelket mégsem a borzongás. Ráadásul van valami tanulsága is a dolognak. A veremásással kapcsolatban, igaz, itt mindketten vermet ásnak a másiknak.
Remekül sikerült eszeveszett komédia az a nagyvárosi történet is, amely sokunk köznapi tapasztalatát viszi ad abszurdum, azaz a legvégső határig. Egy bombaszakértő megpróbáltatásairól szól a szintén autóval kapcsolatos történet, amelyben az érintett férfiú hiába próbál igazának érvényt szerezni, a hivatali bürokrácia közönye le- és meggyőzhetetlen.
A kocsiját állandóan elviszik a közterületesek és minden alkalommal igaztalanul hatalmas bírság is bünteti. A hivatal packázásai egy az egyben olyanok, amilyenektől a néző is majd felrobbant már párszor az életében. Ezt a nemzetközi alapélményt járatja csúcsra a film. Nem az a poén, hogy egy bombaszakértő könnyedén meg is valósítja azt, amiről mi magunk csak ábrándozunk, a rendező ezúttal is tartalékolt még egy kis plusz komikus robbanószert.
A többiek mellett laposabb az az epizód, amelyben az ügyész, az ügyvéd épp olyan korrupt és csaló, mint az apa, aki pénzzel akarja tisztára mosni bajba került fiát. A film végére maradt a legeszeveszettebb mese egy vérbe, verekedésbe, hűtlenségbe és dühbe torkolló esküvőről. A szép ara rájön, hogy az ifjú férj csalja, és a bosszúja félelmetes botránysorozat.
Igazi őrületet kavar a násznép és a rokonság körében, úgy csap fel az imént még nyájaskodó két család között a gyűlölet, hogy azt sem tudják, miért törik-zúzzák az emeletes tortát és egymás becsületét. Mint egy óriási forgószél, mindenkit beránt a a menyasszony haragja a közelharcba, még egy szakácsot is, aki vidáman él is a felkínált testi örömökkel, az újdonsült férj szeme láttára.
Az elszabadult indulatok elképesztő jelenetekbe csapnak át, de a legszélsőségesebb indulatok is köznapian hihetőek. Egyfajta fanyar (csehes) humor keveredik az őrületbe, s ez különlegessé teszi a legdurvább fordulatot is. Mire minden lapot kijátszik a rendező, bekövetkezik a legmeglepőbb fordulat: rájövünk, azaz abszurdum nem más, mint a való élet.
Furcsa tükröt tart a film az orrunk elé. Miközben elhűlve nézzük, milyen mélyen és menthetetlenül eszeveszettek vagyunk mi magunk, szívből mulatunk rajta.
Eszeveszett mesék: ****