Feleségem kedves olvasmánya a Bild der Frau. Részben a bencés prímás apát, Notker Wolf heti jegyzetei miatt. Más is nagyon kedveli ezeket az életszagú kistárcákat: amikor abbahagyta, az olvasók visszakövetelték. Ám ha vasárnap reggel kis ideje van, a nejem más cikkekben is elmélyül. A minap egy pszichológiai elemzés keltette fel a figyelmét. Írója a női és férfi lélek különbségéről értekezett.
A nők, kivált a családanyák, sokkal többet aggodalmaskodnak, mint a férfiak. Este, lefekvés után végiggondolják, mindent kikészítettek-e holnapra. Eszükbe villan, elfelejtették a gyerekek uzsonnáját. Máris felpattannak, s félálomból felneszelő férjük elégedetlen morgása közben a konyhába sietnek, hogy pótolják a mulasztottakat. Közben a mélyhűtőből kihalásszák a következő nap délutánján elkészítendő harmadnapi ebédhez szolgáló húst, ez pedig nem kis zajjal jár. A siker teljes: a családapa fejéből végképp kiverték az álmot. Mire visszatér neje a hálószobába, ágya szélén ülve komoran szemléli hitvesét. „Feküdj le nyugodtan!” – mondja az asszony. Morogva visszadől, de a csendet hamarosan ismét félhangos suttogás töri meg: „Alszol?”
A kérdés ismerős. Aki alszik, felébred, aki nem, úgy tesz, mintha aludna. A férj az utóbbi lehetőséget választja: hangos szuszogással jelzi, ő bizony az álmok mezején jár. Ám kicsit hangosabban megismétlődik a kijózanító kérdés: „Alszol?”
Nincs mit tenni, kicsit sértetten kinyögi, dehogy alszik, hogy is aludna, ha nem hagyják?
„Eszembe jutott, mit főzök csütörtökre.”
„De hiszen ma szombat van! – az órára pillantva javít – csak volt!” Mi a fene van azzal a csütörtöki ebéddel?
„Paprikás krumpli, szereted? Vagy inkább rakott krumpli?” A férj nyög egyet. Így jelzi: vasárnapra virradó éjszaka teljesen mindegy, paprikás krumplit vagy rakottat esznek csütörtökön ebédre.
„Nem tudom, a gyerekek melyiket szeretik jobban. Nekik is pakolok.” – Pakolj, pakolj csak – gondolja a férj. Abban reménykedik, nem most vitatják meg, melyik doboz a legalkalmasabb.
Úgy aludt, mint akit fejbe vertek. Az ablakon betűz már a nap, mire kinyitja a szemét. A fán szarkapár hintázik. „Milyen szépek!” – sóhajtja. Az előszobából hangokat hall, az asszony most indítja iskolába unokáit, közben aggodalmas kérdéseivel bombázza őket, akár tegnap vagy tegnapelőtt.
Ezt a gondolkodásmódot kellene általánossá tenni! A másokért való aggódást, a nehézségekre való nyitottságot, a távlatos látásmódot. Hogy a szegény embernek lesz-e csütörtökön is ennivalója? Hasznos-e nekünk bárgyú kivagyiságból kiparancsolni az ülésteremből azt a zászlót? Hogy milyen lesz a fiatalok sorsa és az idősek öregsége?
Több édesanya, asszony kellene a parlamentbe. Ők talán jobban figyelnek a holnapokra, mint a hatalomba bebástyázott férfitársaik, akik vállalkozásaikra, hasznukra figyelve már megfeledkeztek arról, hogy kötelességük másokra és az ország jövőjére ügyelniük.
„Alszol?” Fel kellene ébredni!
