Táska, óra, vadászat

Engem abszolút nem érdekel, hogy milyen ízlést tükröz a tarka-barka Gucci-cucc. A december 15-i – az elszegényedés elleni – tiltakozáson bemutatott drága férfiszatyor, a korábban közszemlére bocsátott milliós miniszteri óra, a nyilvánosan beárazott rock-koncert és a külföldi vadászat viszont együtt és külön-külön is azt mutatják, hogy a közéletben meghatározó módon befolyásos módos – és extrovertált - nagyurak nem tudják kezelni privilegizált helyzetüket. Minden fontos vagyonelemük megvan (ház, luxuskocsi, birtok stb.), azaz már nem kell gyűjteniük a holnapra. Elérkezhetne az idő a konszolidált, visszafogott felső osztálybeli élethez. Igen ám, csakhogy ők nem erre vágynak, hanem az alsóbb osztálybeli társadalmi csoportok előtti villogásra. Országnak-világnak kell megmutatniuk, hogy viszonylag fiatalon milyen sokra vitték. Egy sokat szenvedett ország sokszor megalázott népét provokálják kihívó viselkedésükkel akkor, amikor ízléstelenül hivalkodnak gazdagságukkal.

Félreértés ne essék! A gyarapodást, a jólétet nem kell szégyellni, de az mindenképpen elvárható, hogy az állam irányítói visszafogottan viselkedjenek, különösen akkor, amikor sokak számára a hús elérhetetlen és egy falat kenyér már ajándék. Utazni, márkás autót hajtani, igényesen berendezett lakásban lakni, rendszeresen étterembe járni és finom italokat kóstolgatni nem ördögtől való, még akkor sem, ha tudható, hogy a magyar társadalom nagyobb részének nem lehetnek ilyen álmai. Az viszont disszonáns és visszataszító, hogy vezető politikai tisztségviselők hivalkodó magatartásukkal szinte szánt-szándékkal hergelik a sanyarú sorsú emberek millióit. Dölyfös gazdaként grasszálnak közöttük, holott sokkal vonzóbb lenne, ha udvarias, művelt és empatikus nagypolgárként viselkednének. Akkor is tudható lenne róluk, hogy van mit a tejbe aprítaniuk.

Mellesleg ezek az újgazdag urak a közszolgálatára szerződtek, viszont egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy magas hivatali rangjuk és vagyoni helyzetük alapján illene. Szorgalommal, áldozatos munkavégzéssel, karitatív tevékenységgel és szerénységgel kellene a társadalom megbecsülését kivívniuk, nem pedig kevély maga- és vagyonmutogatással. Ha már ebben a kettészakadt országban mindenkit leelőzve a társadalmi létra legfelsőbb fokaira állhattak, akkor hadd kérjünk annyit, hogy ne gőgösen, hanem szép csendben élvezzék a kilátást a magasból. Nem kell minden nap közölni a megtaposott lejjebb állókkal, hogy keveset értek és alattvalók vagytok. A százezres táskák és milliós órák természetesen nem váltak bűnjelekké, csupán a nap, mint nap tapasztalt antiszolidaritás jelképei lettek. Az állam képviselőinek egyébként soha nem áll jól a „menősködés”, különösen akkor nem, amikor a végrehajtó hatalom első számú embere plebejus kormányzásról beszél.

Nincsenek illúzióim. A pöffeszkedők maguktól nem fognak megváltozni. Akkor meg miben reménykedem? Talán abban, hogy mikor hősies- országot építő (?)- munkájukat megszakítva hétvégén hazamennek megpihenni a szülői házba, akkor a tisztességben megőszült édesapa (vagy édesanya) azért csak odaszól egy érceset: édes fiam, vegyél már vissza magadból! De mi van akkor, ha a kedves szülők alakították ilyenné gyerekeiket? Ez esetben nekünk kell figyelmeztetésként felemelni az ujjunkat és a hangunkat: uraim, ez a viselkedés nem elegáns, kis– és nagypolgári körökben egyaránt elfogadhatatlan.

Szerző
Dávid Ferenc

Bejglilelkűek

Kollégám írja a Facebookon: gyerekeket hoztak kis falvakból, megnézni a Diótörőt. A legtöbbjük Budapesten sem járt soha, nemhogy az Operaházban. Balettet is most láttak először. Az ATV híradójában egy kislány azt mondta, nagyon boldog, mert "ilyen csak egyszer adódik az életben!"

Karácsony közeledtével rengeteg segítség érkezik a nélkülözőknek. Ez esetben viszont másról beszélünk. Hogy egy falusi kislány megismételhetetlen élménynek gondolja az operaházi látogatást. És főleg, hogy neki ebben sajnos igaza is lehet.

A sok műveletlen, a kultúrszomját szabadon főzött pálinkával csillapító felkapaszkodott hatalmas bármikor mehetne szabadjeggyel a kultúra templomaiba. Olvashatna tiszteletpéldányokat a hazai irodalomból. De nem! Mert a Csárdáskirálynőt nemigen játsszák, a többi firkálmány meg lila köd nekik. Bár Wasst vagy Tormayt sem olvassák, csak szeretik.

Nemrég vidéken egy vaskályhába kellett befűtenem, s a fáskosárban pár könyv volt, gyújtósnak. Nyomdai selejt, olvashatatlan. Mégis, a mai napig igen rossz érzésem van amiatt, hogy könyvet tüzeltem el. Ez az, amit mai vezetőink soha nem éreznek meg. Emiatt nem értik a kislány szomorú örömét sem. A Diótörőről meg legföljebb a bejgli jut eszükbe.

Szerző
Veress Jenő

Civil álmok gyermekei

Fiatal ismerőseimmel magam is részt vettem mostanában néhány budapesti tüntetésen, s az egyiken a zászló (s vele a nehéz zászlórúd) magasra tartásában is segítettem egy elfáradt aktivistának. A szónoklatokra nem mindig figyeltem oda, de úgy tapasztaltam, hogy így volt ezzel a résztvevők többsége is. Az elmúlt hetek tüntetései egyfajta agoraként szolgáltak annak a nagyjából tízezer budapestinek (s a hasonló vidéki megmozdulások résztvevőinek), akik az Orbán-rezsimmel szembeni dühüket szerették volna kibeszélni és megosztani másokkal. Erre nagy szükség is van egy olyan társadalomban, ahol egyre többen félnek kimondani a véleményüket.

Azt azonban minden ünneprontás nélkül érdemes megjegyezni, hogy az ilyen csoportos kibeszélésekből önmagában nemhogy rendszerváltás, de kormányváltás, sőt, kormányfőváltás sem lesz. A tüntetők kemény magja immár rituálisan a Parlament főbejáratánál fejezi be azt estét, azt imitálva, hogy szeretne betörni oda. De senki sem tudja, mit csinálnának ott, ha esetleg sikerülne bejutniuk: hiszen a parlamenti ellenzékkel való párbeszédet elutasítják, új pártot sem kívánnak alapítani, a büfé meg már zárva van ilyenkor odabent.

A mozgalom varázsszava a „civil”, amelyet a szervezők és önkéntes ideológusaik szembeállítanak a politikai pártokkal. Sajnos a magyar közvéleménynek huszonöt év alatt sem sikerült elmagyarázni, hogy a demokráciában a pártok is civil szervezetek, amelyeket sajátos politikai célok képviseletére hoznak létre. S bár a „civil szerveződés” mítosza mostanában a rendszerváltozás után született nemzedék körében hódít, valójában egy letűnt korhoz kötődő elképzelés. A nyolcvanas években, amikor az egypártrendszert a szovjet nyomás miatt még nem lehetett megkérdőjelezni, de a „szabadság kis köreit” már engedélyezte a hatalom, a politikai pártcsírák is civil szervezetek formájában jelentek meg. Amint engedélyezték a pártok alapítását, az ellenzéki civil szervezetek azonnal párttá alakultak át, s a politizáló civilek az elmúlt negyedszázad alatt is előbb-utóbb valamelyik politikai pártnál kötöttek ki.

A civil mítosz mellett a „forradalom” és az „új rendszerváltozás” szavak is gyakran elhangzanak a tüntetéseken. Nem akarok hosszas történelmi fejtegetésekbe bonyolódni, de nemigen ismerek olyan forradalmat, amelynek szervezett magja ne az előző rendszerben megszerveződött politikai erő, vagy párt lett volna. Az angol és a francia polgári forradalmat egyértelműen a parlament reformpárti erői robbantották ki, de még az 1917-es őszi orosz forradalmat levezénylő bolsevikoknak is volt egy kis frakciójuk a cári dumában. Az 1945 utáni kommunista hatalomátvételt pedig egész Kelet-Európában a korábbi rendszer ellenzéki pártjainak bevonásával, manipulálásával hajtották végre. És hát Nagy Imre sem éppen civilként, hanem volt miniszterelnökként került az ötvenhatos forradalom élére.

A rendszerváltozás követelése összetettebb kérdés. Az „elmúlt huszonöt év” emlegetése annyiban butaság, hogy az 1989/90-ben megszületett politikai rendszert a Fidesz felszámolta, újat hozott létre helyette, s a kettőt nem lehet összemosni. Az egyik demokrácia volt minden hibájával együtt, a másik pedig a demokrácia felszámolásáról szól. A tüntető tömeg, egyes beszédekkel szemben, egyértelműen csak a 2010 utáni rendszert kívánja a pokolba. Akik az uniós zászlót lengetik lelkesen, azok aligha utasítják el azt a korábbi rendszert, amely beléptette hazánkat az Európai Unióba. S nem kell közvélemény-kutatónak lenni ahhoz, hogy az ember lássa: a tüntetők többsége a demokratikus ellenzéki pártok szavazóiból kerül ki, és ha holnap választások lennének, újból közülük választanának.

Annyiban azonban igaza van az új rendszerváltozást követelőknek, hogy 1990 óta egyfolytában kapitalista rendszerben élünk. A Fidesz-rezsim néhány antikapitalista frázis pufogtatása ellenére csak tovább növeli a hozzá hű nagytőke profitját, és még jobban kiszolgáltatja a dolgozó embereket az oligarchák önkényének. Azt is látni kell, hogy az Európai Unió továbbra sem tud túllépni a pénzügyi válság következményein, a stagnáláson és a magas munkanélküliségen. Nyugat-Európa így sem fog egyik napról a másikra csődbe jutni, de a déli és keleti periféria országai egyre kevésbé reménykedhetnek a gyors felzárkózásban.

A dél-európai országokban már meg is születtek azok az új szocialista tömegpártok, amelyek egyesíteni tudják a régi baloldali pártok tagjait, a fiatal militánsokat és a rendszerkritikus értelmiséget. A görög Szirizában, amely talán kormányra is jut hamarosan, jól megfér egymással a kilencvenegy éves, „őskommunista” Manolisz Glezosz a középkorú szakszervezeti aktivistákkal és a radikális diákmozgalmak tagjaival. Józanságukat jelzi ugyanakkor, hogy az eurózónából nem akarnak kilépni, hanem annak alapvető, szociális és szolidaritás-alapú reformját követelik.

A magyarországi tüntetések szervezői és ideológusai számára azonban a „szocialista” és a „kapitalizmus” szavak egyaránt tabut jelentenek. Ahogy nem mondják meg, milyen rendszert akarnak leváltani (a Fidesz-rezsimet vagy úgy általában a kapitalizmust), arról sem szólnak, hogy miféle rendszert akarnak helyette. Így a tüntetések továbbra is olyan agoraként szolgálnak, ahol egyelőre következmények nélkül szidhatjuk a kormányt.

Szerző
Hegyi Gyula