Táska, óra, vadászat

Engem abszolút nem érdekel, hogy milyen ízlést tükröz a tarka-barka Gucci-cucc. A december 15-i – az elszegényedés elleni – tiltakozáson bemutatott drága férfiszatyor, a korábban közszemlére bocsátott milliós miniszteri óra, a nyilvánosan beárazott rock-koncert és a külföldi vadászat viszont együtt és külön-külön is azt mutatják, hogy a közéletben meghatározó módon befolyásos módos – és extrovertált - nagyurak nem tudják kezelni privilegizált helyzetüket. Minden fontos vagyonelemük megvan (ház, luxuskocsi, birtok stb.), azaz már nem kell gyűjteniük a holnapra. Elérkezhetne az idő a konszolidált, visszafogott felső osztálybeli élethez. Igen ám, csakhogy ők nem erre vágynak, hanem az alsóbb osztálybeli társadalmi csoportok előtti villogásra. Országnak-világnak kell megmutatniuk, hogy viszonylag fiatalon milyen sokra vitték. Egy sokat szenvedett ország sokszor megalázott népét provokálják kihívó viselkedésükkel akkor, amikor ízléstelenül hivalkodnak gazdagságukkal.

Félreértés ne essék! A gyarapodást, a jólétet nem kell szégyellni, de az mindenképpen elvárható, hogy az állam irányítói visszafogottan viselkedjenek, különösen akkor, amikor sokak számára a hús elérhetetlen és egy falat kenyér már ajándék. Utazni, márkás autót hajtani, igényesen berendezett lakásban lakni, rendszeresen étterembe járni és finom italokat kóstolgatni nem ördögtől való, még akkor sem, ha tudható, hogy a magyar társadalom nagyobb részének nem lehetnek ilyen álmai. Az viszont disszonáns és visszataszító, hogy vezető politikai tisztségviselők hivalkodó magatartásukkal szinte szánt-szándékkal hergelik a sanyarú sorsú emberek millióit. Dölyfös gazdaként grasszálnak közöttük, holott sokkal vonzóbb lenne, ha udvarias, művelt és empatikus nagypolgárként viselkednének. Akkor is tudható lenne róluk, hogy van mit a tejbe aprítaniuk.

Mellesleg ezek az újgazdag urak a közszolgálatára szerződtek, viszont egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy magas hivatali rangjuk és vagyoni helyzetük alapján illene. Szorgalommal, áldozatos munkavégzéssel, karitatív tevékenységgel és szerénységgel kellene a társadalom megbecsülését kivívniuk, nem pedig kevély maga- és vagyonmutogatással. Ha már ebben a kettészakadt országban mindenkit leelőzve a társadalmi létra legfelsőbb fokaira állhattak, akkor hadd kérjünk annyit, hogy ne gőgösen, hanem szép csendben élvezzék a kilátást a magasból. Nem kell minden nap közölni a megtaposott lejjebb állókkal, hogy keveset értek és alattvalók vagytok. A százezres táskák és milliós órák természetesen nem váltak bűnjelekké, csupán a nap, mint nap tapasztalt antiszolidaritás jelképei lettek. Az állam képviselőinek egyébként soha nem áll jól a „menősködés”, különösen akkor nem, amikor a végrehajtó hatalom első számú embere plebejus kormányzásról beszél.

Nincsenek illúzióim. A pöffeszkedők maguktól nem fognak megváltozni. Akkor meg miben reménykedem? Talán abban, hogy mikor hősies- országot építő (?)- munkájukat megszakítva hétvégén hazamennek megpihenni a szülői házba, akkor a tisztességben megőszült édesapa (vagy édesanya) azért csak odaszól egy érceset: édes fiam, vegyél már vissza magadból! De mi van akkor, ha a kedves szülők alakították ilyenné gyerekeiket? Ez esetben nekünk kell figyelmeztetésként felemelni az ujjunkat és a hangunkat: uraim, ez a viselkedés nem elegáns, kis– és nagypolgári körökben egyaránt elfogadhatatlan.