A megbékélés ígérete

Márai Sándort sokáig foglalkoztatta az a terve, hogy regényt ír Jézusról. Végigolvasva az evangéliumokat, végül azonban témát váltott, elkészítette Júdás regényét a Harminc ezüstpénzben. Első fejezete mintha mégis a Messiás érkezését vetítené előre: Júdeában és környékén mindenki érzi, hogy közelít a Jó Hír beteljesedése. A várakozás és a beteljesedés azóta is ismétlődik évről-évre, amikor eljön Karácsony ünnepe.

A napkeleti bölcsek a csillag nyomán elindultak a betlehemi istálló felé, hogy az újszülöttet köszöntsék. Az utat ők is megteszik évről-évre. Csak az a kérdés, manapság a bambák és a gránátok füstje nem borítja-e el az eget, meglátjuk-e azt a csillagot, amely a békesség forrásához vezet, ahol a legszegényebbek, a pásztorok térdre borulva énekelik: „Békesség a földön az embernek!” Egyáltalán vannak még pásztorok és nyájak...?

1942-ben, a háború tombolása idején az utókor által sokat bírált XII. Piusz mondott karácsonyi beszédet. Érdemes visszaidézni szavait, mintha a mai világnak szólnának.

„Vajon a népek ölbe tett kézzel akarják szemlélni ezt a végzetes folyamatot? Nem kellene inkább annak a társadalmi berendezkedésnek a romján, amelyről gyászos módon bizonyosodott be, hogy nem alkalmas a népek javának előmozdítására, összefognia minden nagylelkű és becsületes embernek és ünnepi fogadalmat tenniük, hogy nem nyugszanak addig, amíg a Föld valamennyi népében és nemzetében nem szaporodott hadsereggé azoknak a csapata, akik elhatározták, hogy visszavezetik a társadalmat az isteni törvény megingathatatlan súlypontjához, és az egyén s az isten megnemesült közösség szolgálatára szentelik magukat?

Ezzel a fogadalommal tartozik az emberiség a megszámlálhatatlan halottnak, akik a csatatereken fekszenek eltemetve; életük feláldozása a kötelesség teljesítésében égő áldozat a jobb, új társadalmi rendért.

Ezzel a fogadalommal tartozik az emberiség az anyák, özvegyek és árvák végeszakadatlan gyászoló seregének, akiket megraboltak életük fényétől, a vigasztalás támaszától.

Ezzel a fogadalommal tartozik az emberiség a megszámlálhatatlan menekültnek, akiket a háború orkánja kitépett hazájukból és idegen földön szórt szét. (…)

Ezzel a fogadalommal tartozik az emberiség a tengernyi könnynek és keserűségnek, a rengeteg fájdalomnak, gyötrelemnek, amelyek a szörnyű összecsapás gyilkos pusztításából származnak és égre kiáltanak, hogy szálljon le a Szentlélek, és szabadítsa meg a világot az erőszak áradatától.”

Sok hasonló pápai megnyilatkozást ismerünk, például Ferenc pápáét. Azért választottam éppen ezt, mert cáfolja azt a drámában is megfogalmazott vádat, hogy XII. Piusz néma volt, nem emelte föl szavát a háború és az öldöklés ellen, nem fohászkodott a világ békességéért.

Nálunk a megbékélést, az egymásra találást jelképezte az úgynevezett Betlehemes Mozgalom, amelyet a tudós ciszterci tanár, Schwarcz Elemér kezdeményezett. (Sorsát ő sem kerülhette el: 1948-ban megszüntették egyetemi állását és Belgiumba kellett emigrálnia, itt a leuveni egyetemen működött, csak hamvai tértek vissza hazájába.) A Betlehemes Mozgalom keretében felkért jeles művészeket, készítsenek papír-betlehemeket, s ez a kezdeményezése utóbb valóságos mozgalommá nőtt a gyerekek körében. A keresztény családokban ünnepi érzéseket varázsoltak, a gyerekek által készített betlehemek. Schwarcz Elemérnek az volt a vágya, hogy a legszegényebbek is ünnepelhessenek. Azt szorgalmazta, hogy a köztereken állítsanak karácsonyfákat és az ünnepeken együtt énekeljék a Stille Nachtot, a Csendes éjt. Azért éppen erre gondolt, mert a budapesti egyetemen a német nyelvészet professzoraként tevékenykedett. Kodály Zoltán és tanítványai "magyarosították" az elképzelést kórusműveikkel, melyeket erre az alkalomra írtak. Éppen nyolcvan évvel ezelőtt a kiváló Volly István kezdeményezésére született meg a Nagykarácsony éccakája című előadássorozat, amelyet ma is mindenütt megszólaltatnak, ahol magyar cserkészek élnek a világban.

Ezeknek a játékoknak egyik jellemző részlete, hogy szállást keres a Szentcsalád. A történet ismert: Augustus császár elrendelte, hogy a Birodalomban tartsanak népszámlálást, mindenki térjen vissza szülőhelyére. József áldott állapotban lévő feleségével, Máriával Betlehembe ment, hogy feljegyeztesse magát. A szálláson nem kaptak helyet, holott elérkezett a szülés ideje. Ezért szorultak egy városszéli istállóba. Itt született Jézus, akiről így beszélt az angyal a pásztoroknak: "Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: Ma született az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr. Ez a jele: Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” (Lukács evangéliuma)

Betlehemes pásztorjáték Szabadkán FOTÓ: MTI/MOLNÁR EDVÁRD

Véletlen volt-e, hogy a várandós Mária nem kapott helyet a szálláson? Vajon napjainkban befogadnák a házaspárt a százmilliókért épített, szigorúan őrzött házakba? Bárkinek megesik a szíve rajtuk, vagy csak legyintenének: ezek is olyanok, mint a többi szegény ember, akik szép lassan mindnyájan a városok szélére szorítva tengetik nyomorult életüket? Meghallják egyáltalán, hogy kopogtatnak, vagy már a díszkapu előtt feltartóztatják és elüldözik őket? Odaengedik-e a legszegényebbek tömegét a köztereken felállított karácsonyfa alá, hogy közösen énekelve melegítsék egymást, vagy részvétlenül, távolságot tartva szemlélik a meleg ételért kígyózó sorokat? "Nem olyanok vagyunk, mint azok” – dünnyögik megvetően, és peckesen feszítenek a hagyományos éjféli misén, s miközben áldoztatáshoz vonulnak az oltár elé, szélesen mosolyogva hatalmuk indulatával integetnek jobbra-balra.

Zörgetnek. Itt a város peremén szegények élnek, kiszorítva a normális emberi életből. Itt nem mossák meg a vendég lábát, nem kenegetik fejét illatos olajjal. Megnyitják az ajtót és a szívüket. "Ettek már?" "Segíthetek a fiatalasszonynak?" Záporoznak az együttérző kérdések. Ott állnak a jászol körül, segédkeznek a szülésben, mígnem felhangzik az újszülött sírása. Kapkodva takargatják a szegényes pólyába. Hogy meg ne fázzék, az állatok is a közelébe húzódnak, hogy leheletükkel melegítsék.

Szokatlan ez a világító éjszaka. Máskor mély sötétség uralkodik, de most mintha minden megváltozna. Igen, a csillag mégis világít! Át a füstfelhőn, a hazugságok, ámítások porán. Az uralkodók is csillagos jelvényekkel szívük felett tiporják el a gyengébbet, a szegényeket. Nem ismerik Bálám próféta jövendölését: "Látom őt, de nem most, nem közel. Ki hinné, hogy csillag állapodik meg egy istálló fölött, és nem baljós fényt áraszt, hanem hívogatóan világít, megmelegítve azok szívét, akik rá tekintenek. Gyertek ide mindnyájan, ti elesettek! Jöjjetek, ti szegények! Akik szeretetre, megértésre vágytok! Feledkezzetek meg fájdalmaitokról, gondjaitokról!”

Most eszükbe jutnak a várakozás napjai. A hetek-hónapok óta tartó megmagyarázhatatlan feszültség. Eddig is jöttek-mentek a hírek. Csodálatos gyermek születéséről szólt a fáma. De most nem erre gondolnak. Büszkén latolgatják, hogy velük, náluk történt a hétköznapi csoda: ez a gyermek, aki ott fekszik az ő jászolukban, akit ők segítenek a világra, ők takargatnak be – az övék. Senki sem veheti el tőlük. "Pont olyan, mint a kistestvérem!" – mondja meglepetten az egyik gyerek, aki szintén felriadt a hajcihőre, s most kíváncsian óvakodik a jászolhoz. Anyja bólint: tényleg pont olyan.

Erre inni kell! – mondja valaki. A többiek helyeselnek. Előkerültek az ivóalkalmatosságok, az édes bor. Töltögetnek. "Egészségére" – mondja valaki a férfinak, akiben most kezd oldódni a feszültség, és fáradt tagjain elömlik a hazatalálás boldog békessége. Bólint, megízleli a bort. Soha nem esett még ilyen jól! Valaki mégis rágyújt egy énekre. Az asszonyok először rosszallóan pisszegnek, aztán ők sem bírnak jókedvükkel. Mintha súlytalanná tette volna őket ez az éjszaka. Ők csendesebben dúdolnak, csak a dallamot adják a férfiak szavai alá. Kint is átveszik az éneket. Ezt mindenki ismeri. Így szoktak fohászkodni szorongattatásukban: legyen dicsőség Istennek, és adjon békességet a sokat szenvedett embernek! "Mi a neved, idegen?" – kérdi valaki a férfit, aki maga is az ének szavát formázza. "József." "És az övé?" – a jászol körül foglalatoskodó asszony felé mutat, akiből nagy szelídség árad. "Mária." "Szép név." Elcsoszog, rak a tűzre. Nehogy baj érje őket. "És mi lesz a gyerek neve?" "Ő lesz a szabadító. A reménység." "Szabadító…" – Az idős pásztor töprengve ízlelgeti a nevet. "Igazatok van. Épp ideje, hogy eljöjjön."