Ördögpirula

Publikálás dátuma
2014.12.27. 07:21

Jó néhány éve, nagyon kedves barátnőmtől kaptam egy süteményes könyvet. Abban volt, ez az édesség. Pontosabban nem ez, mert hogy-hogy nem, nekem megint alkothatnékom támadt. Alapjában véve az eredeti is biztos finom, de némi változtatás mellett a kakaópor és a citromhéj is csak a javára vált. :) Vigyázat! Rendkívül illékony! :) Hozzávalók 40-45 db-hoz: 15 dkg porcukor 15 dkg finomra darált dió 10 dkg mazsola 5 dkg étcsokoládéfél citrom reszelt héja 1 teáskanál citromlé 2 evőkanál holland kakaópor 1 tojásfehérje, étcsokoládés tortadara a forgatáshoz. A tojásfehérjét kemény habbá verjük. A porcukrot, diót, kis lábasba tesszük. Hozzáadjuk a finomra vágott mazsolát, reszelt csokoládét, kakaóport, citromlevet és citromhéjat. Átkeverjük, majd beleforgatjuk a tojásfehérjét és lassú tűzön, állandó keverés mellett egynemű masszává olvasztjuk össze. Kicsit hűlni hagyjuk, kézzel golyókat formálunk belőle, melyeket kissé ellapítunk és tortadarába forgatunk.

Szerző

Mese a fedőtörténetről

Most, hogy Putyin elnök egyszeriben a vodka árának népjóléti célzatú mérséklését szorgalmazza, mindenki bízvást elgondolkodhat az orosz gazdaság és társadalom helyzetének súlyosságán.

Talán még Orbán Viktor is – bár neki még az utóbbi idők váratlan intenzitású utcai tüntetései, és meghatározó világpolitikai események sem voltak elegendőek ahhoz, hogy valamelyest konszolidálja a nyilvánosságnak szánt elképesztő magyarázatait. Legalábbis erre vallott az a karácsonyi interjú, amelyet a közszolgálati televíziónak adott. Sőt, ha ez még egyáltalán lehetséges, a miniszterelnök tovább emelte a tétet, amennyiben igazán sajátos víziót adott elő a nemzetközi helyzetről, kivált az amerikai-magyar kapcsolatról. Ez lényegében úgy szól, hogy olyan "új korszakba léptünk”, amikor az Egyesült Államok már "nem egyszerűen beleavatkozik, hanem aktív és cselekvő részese" Közép-Európa politikai viszonyainak. Amerikának – úgymond – "újkeletű érdekei lettek ebben a térségben, befolyást akar szerezni" és ehhez használja "fedőtörténetként" a korrupciós vádakat. "Ez egy tipikus titkosszolgálati befolyásszerző akció kísérőjelensége" – állapította meg a kormányfő, drámaian kikerekítve a Magyarország ellen szőtt imperialista összeesküvés, még az ötvenes évekből visszaköszönő elméletét.

Első hallásra dermesztően primitív kommunikációval van dolgunk. Sőt, másodikra is. Ugyanakkor lássuk be, a miniszterelnöknek ma már nemigen maradt más választása, mint hogy megpróbálja felkészíteni a közvéleményt bizonyos kiszámíthatatlan, mégis kalkulálandó fejleményekre – hiszen valóban nem tudhatja, honnan és milyen további információk kerülnek elő a rezsim embereinek különféle gazdasági és/vagy politikai machinációiról. A titkosszolgálati szál emlegetése korántsem véletlen. Ne feledjük, a napokban maga a belügyminiszter is kéretlen és rejtelmes célzásokat tett arra, hogy külső erők igyekeznek lejárató kampányt indítani ellene. Ez a sejtetés pontosan illeszkedik Orbán koncepciójába, aki most szintén afféle elővágásként szuggerálja, hogy az amerikai aknamunka bármire képes lehet.

Persze, a kormánypártiak már sokkal korábban észbe vehették volna, hogy nem kellene a tűzzel játszani. Hogy az adott világpolitikai erőviszonyok között Magyarország függetlenségére való hivatkozással nem mehetnek szembe azzal a szövetségi rendszerrel, amelynek egyszersmind élvezik minden előnyét, többek között védelmi garanciáit is. Hogy a "szabadságharc" talmi mítosza nem szentesíti a reálpolitikai tényezők mellőzését. Lett volna idejük korrigálni a "hanyatló" Nyugatról szóló, mind abszurdabb szövegelést. És miután az úgynevezett kitiltási botrány napvilágra került – nem mellesleg éppen egy kormányközeli lap meggondolatlan publikációja miatt -, még mindig megérthették volna az egyértelmű figyelmeztetést, és még mindig visszafoghatták volna pökhendi reakcióikat. Nem kellett volna folyamatosan André Goodfriend - következésképp az amerikai külügy - felelősségéről szónokolni, egészen odáig, hogy most már a "titkosszolgálati fedőtörténet" otromba fantazmagóriájával provokálják a State Departmentet.

Ugyan miféle "befolyást" akar szerezni az Egyesült Államok Közép-Európában? Mármint azon kívül, amivel eddig is rendelkezett? A régió országai immár tagjai a NATO-nak, vagyis annak a védelmi szövetségnek, amely költségvetése több mint hetven százalékát Amerikától kapja. A térségben meghatározó súllyal vannak jelen az USA nagyvállalatai, illetve befektetési alapjai. És az érintett államok nem utolsó sorban az uniós integráció révén is az atlanti politika elkötelezettei. Amerikának éppen azért vannak gondjai a mai magyar rezsimmel, mert az mindinkább figyelmen kívül hagyja mindezt a régóta érvényesülő, ám önként vállalt befolyást. Orbán pávatánca Kelet és Nyugat között egyre több geopolitikai aggodalomra adott okot, nem is szólva az idén Tusnádon oly büszkén meghirdetett illiberális törekvéseiről, amelyek egyébként már erőteljesen megnyilvánultak az utóbbi években is. Aztán ez a kormányzati ideál elvezetett a mind kétesebb orosz orientációhoz - mert éppen a fordítottja történt annak, amit a magyar miniszterelnök most állít –, hiszen nem Amerika akarta növelni az itt amúgy is meglévő szövetségesi befolyását, hanem Moszkva: Putyin remélte felhasználni Orbán kétkulacsos hajlandóságát némi "fellazításra" a nyugati térfélen.

Persze, megszokhattuk már, hogy Orbán mindig azzal vádaskodik, amit ő maga követ el. És kivált akkor teszi ezt, amikor olyan helyzetbe manőverezi magát, amiből saját tábora előtt nem tud komoly presztízsveszteség nélkül kihátrálni. Ezeket a szituációkat újabb és újabb provokatív megnyilatkozásokkal igyekszik kezelni – most is azt hiszi, ha előrelátón kijelenti, hogy külpolitikai indíttatású titkosszolgálati akció áldozatává válhat, akkor bármire derülne fény a közeljövőben, valamelyest sikerülhet hitelteleníteni, és mérsékelni annak közvetlen politikai hatását.

De mintha nem számolna e taktika esetleges következményeivel. Azzal, hogy az egyre féktelenebb Amerika-ellenes retorika pontosan azokat a válaszlépéseket válthatja ki, amiktől olyan jó oka van tartani. Mintha nem érzékelné, hogy a sötétben fütyörészik.

Mese a fedőtörténetről

Most, hogy Putyin elnök egyszeriben a vodka árának népjóléti célzatú mérséklését szorgalmazza, mindenki bízvást elgondolkodhat az orosz gazdaság és társadalom helyzetének súlyosságán.

Talán még Orbán Viktor is – bár neki még az utóbbi idők váratlan intenzitású utcai tüntetései, és meghatározó világpolitikai események sem voltak elegendőek ahhoz, hogy valamelyest konszolidálja a nyilvánosságnak szánt elképesztő magyarázatait. Legalábbis erre vallott az a karácsonyi interjú, amelyet a közszolgálati televíziónak adott. Sőt, ha ez még egyáltalán lehetséges, a miniszterelnök tovább emelte a tétet, amennyiben igazán sajátos víziót adott elő a nemzetközi helyzetről, kivált az amerikai-magyar kapcsolatról. Ez lényegében úgy szól, hogy olyan "új korszakba léptünk”, amikor az Egyesült Államok már "nem egyszerűen beleavatkozik, hanem aktív és cselekvő részese" Közép-Európa politikai viszonyainak. Amerikának – úgymond – "újkeletű érdekei lettek ebben a térségben, befolyást akar szerezni" és ehhez használja "fedőtörténetként" a korrupciós vádakat. "Ez egy tipikus titkosszolgálati befolyásszerző akció kísérőjelensége" – állapította meg a kormányfő, drámaian kikerekítve a Magyarország ellen szőtt imperialista összeesküvés, még az ötvenes évekből visszaköszönő elméletét.

Első hallásra dermesztően primitív kommunikációval van dolgunk. Sőt, másodikra is. Ugyanakkor lássuk be, a miniszterelnöknek ma már nemigen maradt más választása, mint hogy megpróbálja felkészíteni a közvéleményt bizonyos kiszámíthatatlan, mégis kalkulálandó fejleményekre – hiszen valóban nem tudhatja, honnan és milyen további információk kerülnek elő a rezsim embereinek különféle gazdasági és/vagy politikai machinációiról. A titkosszolgálati szál emlegetése korántsem véletlen. Ne feledjük, a napokban maga a belügyminiszter is kéretlen és rejtelmes célzásokat tett arra, hogy külső erők igyekeznek lejárató kampányt indítani ellene. Ez a sejtetés pontosan illeszkedik Orbán koncepciójába, aki most szintén afféle elővágásként szuggerálja, hogy az amerikai aknamunka bármire képes lehet.

Persze, a kormánypártiak már sokkal korábban észbe vehették volna, hogy nem kellene a tűzzel játszani. Hogy az adott világpolitikai erőviszonyok között Magyarország függetlenségére való hivatkozással nem mehetnek szembe azzal a szövetségi rendszerrel, amelynek egyszersmind élvezik minden előnyét, többek között védelmi garanciáit is. Hogy a "szabadságharc" talmi mítosza nem szentesíti a reálpolitikai tényezők mellőzését. Lett volna idejük korrigálni a "hanyatló" Nyugatról szóló, mind abszurdabb szövegelést. És miután az úgynevezett kitiltási botrány napvilágra került – nem mellesleg éppen egy kormányközeli lap meggondolatlan publikációja miatt -, még mindig megérthették volna az egyértelmű figyelmeztetést, és még mindig visszafoghatták volna pökhendi reakcióikat. Nem kellett volna folyamatosan André Goodfriend - következésképp az amerikai külügy - felelősségéről szónokolni, egészen odáig, hogy most már a "titkosszolgálati fedőtörténet" otromba fantazmagóriájával provokálják a State Departmentet.

Ugyan miféle "befolyást" akar szerezni az Egyesült Államok Közép-Európában? Mármint azon kívül, amivel eddig is rendelkezett? A régió országai immár tagjai a NATO-nak, vagyis annak a védelmi szövetségnek, amely költségvetése több mint hetven százalékát Amerikától kapja. A térségben meghatározó súllyal vannak jelen az USA nagyvállalatai, illetve befektetési alapjai. És az érintett államok nem utolsó sorban az uniós integráció révén is az atlanti politika elkötelezettei. Amerikának éppen azért vannak gondjai a mai magyar rezsimmel, mert az mindinkább figyelmen kívül hagyja mindezt a régóta érvényesülő, ám önként vállalt befolyást. Orbán pávatánca Kelet és Nyugat között egyre több geopolitikai aggodalomra adott okot, nem is szólva az idén Tusnádon oly büszkén meghirdetett illiberális törekvéseiről, amelyek egyébként már erőteljesen megnyilvánultak az utóbbi években is. Aztán ez a kormányzati ideál elvezetett a mind kétesebb orosz orientációhoz - mert éppen a fordítottja történt annak, amit a magyar miniszterelnök most állít –, hiszen nem Amerika akarta növelni az itt amúgy is meglévő szövetségesi befolyását, hanem Moszkva: Putyin remélte felhasználni Orbán kétkulacsos hajlandóságát némi "fellazításra" a nyugati térfélen.

Persze, megszokhattuk már, hogy Orbán mindig azzal vádaskodik, amit ő maga követ el. És kivált akkor teszi ezt, amikor olyan helyzetbe manőverezi magát, amiből saját tábora előtt nem tud komoly presztízsveszteség nélkül kihátrálni. Ezeket a szituációkat újabb és újabb provokatív megnyilatkozásokkal igyekszik kezelni – most is azt hiszi, ha előrelátón kijelenti, hogy külpolitikai indíttatású titkosszolgálati akció áldozatává válhat, akkor bármire derülne fény a közeljövőben, valamelyest sikerülhet hitelteleníteni, és mérsékelni annak közvetlen politikai hatását.

De mintha nem számolna e taktika esetleges következményeivel. Azzal, hogy az egyre féktelenebb Amerika-ellenes retorika pontosan azokat a válaszlépéseket válthatja ki, amiktől olyan jó oka van tartani. Mintha nem érzékelné, hogy a sötétben fütyörészik.