Románia egyik legfélelmetesebb vidéke még most is Arad és Temesvár környéke. A Securitate szétszórt egységei ezeken a helyeken még felbukkannak, jobbára éjszaka kezdenek véres lövöldözésbe. Aradon legutóbb a főpostát ostromolták meg, de hamarosan visszaverték őket.
Tankok, páncélozott járművek, szerte a városban. A központban golyólyuggatta épületek, betört ablakok. A városháza ijesztő látványt nyújt. Többen állítják, hogy a megmaradt secusok ide húzódtak vissza, s éjjel innen indítják halálos támadásaikat. Meg máshonnan is. A dologban az a legborzalmasabb, hogy sosem lehet tudni, hogy mikor, hol kezdenek ropogni a fegyverek. A Secu maga a halál.
Az élet azonban erősebb. Az utcákon aránylag sok embert látok, intézik ügyeiket, dolgoznak. Amikor autómmal megállók egy üzletsor előtt, rögtön körbevesznek. Magyarok és románok üdvözölnék.
— Tóth Sándort sosem felejtjük el — mondja Nagy Miklósné, s egy román rábólint. — Segíteni akart szegény, de azok a mocskok lelőtték.
Egy fiatal nő lép hozzánk:
— Iszonyatos volt, most is remegek. Minden furcsa hangra felkapom a fejem, mert azt hiszem, lőnek.
— A sortűz után kimentünk a főtérre, és imádkoztunk — folytatja Nagyné. — Minden pap ott volt, az emberek térdeltek, sírtunk, könyörögtünk, hogy hagyják abba a vérfürdőt. „Isten velünk van”, mondtuk, s magasra tartottuk a gyertyákat. Jaj, ma sem tudom, hány halottunk van.
Földszintes, kertes házat alig látók. Ördögi terv pusztította el őket. Néhány maradványra azért rábukkanok. Ezeket a lakóik rég elhagyták, ajtóik, ablakaik nincsenek, a fal omladozik. Körötte szemétdomb, és patkányok.
— Menjen innen! — szól rám egy borostás arcú férfi. — Menjen innen, mert baja lehet. Terjed a betegség.
— És maga?
— Ne törődjön velem. Hagyjon! Szép ház volt ez, ugye? Ilyet senki nem tud építeni. Itt laktam ...
Visszamegyek a belvárosba. A földön megtaposott, széttépett Ceausescu-képek. Az ablakokban gyertyák. Valahol harangoznak. Egy fiatalasszony szólít meg könyörögve:
— Gyógyszere nincs? Fájdalomcsillapító kéne!
Tehetetlenül tárom szét a kezem.
Alig teszek néhány lépést, amikor valaki elkiáltja magát:
— Vigyázzatok, hasalj!
A kocsim mellé ugrok, az emberek szétrebbennek. Két férfi a földre veti magát.
— Fogjátok meg a rohad tat! — hallom, de alig ocsúdok az ijedtségtől.
Egy férfi után legalább harmincán rohannak. Katonák is előkerülnek. Elkapják a menekülőt. Fegyvert találtak nála, az előbb a ruhája alól a csövét vették észre néhányan. A férfit agyba-főbe verik.
Alaposan átnézem a kocsimat. Állítólag ugyanis előfordult már, hogy gyújtószerkezetet tettek az autóra, s az hamarosan felrobbant. Elővigyázatosságra intenek a járókelők is, váltig a lelkemre kötve, hogy ne utazzam egyedül. Egyébként sok magyar rendszámú, a Vöröskereszt jelzésével ellátott személygépkocsiit és teherautót látok az utcákon. Mennek konvojban és egyesével is. A helybéliek utat engednek nekik, integetnek.
Egy asszony lép hozzám: „Puszilok minden magyart”, mondja. A lángossütő ingyen kínálja nekem portékáját. Egy román fiatalembert kérdezek:
— Milyen a viszony a magyarokkal?
— Nekünk sosem volt egymással bajunk. Most is együtt harcolunk, hogy jobb legyen. Egyébként éppen ma tették közzé, hogy január elsejétől a hivatalok, az üzletek nevét magyarul is feltüntetik.
— Le a kalappal előttetek — szól közbe Cordos Ioan.
— Amit mi nem mertünk elmondani, azt ti egy ideje már hírül adtátok a tévében, az újságban.
Aradon most mindennap nagy temetések vannak. Hatalmas a gyász, hisz rengeteg a halott. De talán nem lesz több, végre abbamarad a vérontás. Ezért imádkoznak, ezért könyörögnek az emberek. Ezért szólnak a harangok, sírnak a gyászolók. Térdepelve, esedezve: irgalmat remél a város. Legyen végre béke már!
Elhagyom Aradot. Égnek a fények, a gyertyák. A fájdalmas zokogást viszem magammal. Közben tülkölnek az autók, köszöntik a magyarokat.
Az úton kétnyelvű feliratúk: „Libertate, Szabadság!, Pace, Béke!” Akad, csak magyar nyelvű is: „Soha többé ne hagyjatok el bennünket!”
Népszava 1989. december 30.
