Soha többé ne hagyjatok el bennünket!

Magyar segítségnyújtás a romániai forradalom idején.

Románia egyik legfélelmetesebb vidéke még most is Arad és Temesvár környéke. A Securitate szétszórt egységei ezeken a helyeken még felbukkannak, jobbára éjszaka kezdenek véres lövöldözésbe. Aradon legutóbb a főpostát ostromolták meg, de hamarosan visszaverték őket.

Tankok, páncélozott járművek, szerte a városban. A központban golyólyuggatta épületek, betört ablakok. A városháza ijesztő látványt nyújt. Többen állítják, hogy a megmaradt secusok ide húzódtak vissza, s éjjel innen indítják halálos támadásaikat. Meg máshonnan is. A dologban az a legborzalmasabb, hogy sosem lehet tudni, hogy mikor, hol kezdenek ropogni a fegyverek. A Secu maga a halál.

Az élet azonban erősebb. Az utcákon aránylag sok embert látok, intézik ügyeiket, dolgoznak. Amikor autómmal megállók egy üzletsor előtt, rögtön körbevesznek. Magyarok és románok üdvözölnék.

— Tóth Sándort sosem felejtjük el — mondja Nagy Miklósné, s egy román rábólint. — Segíteni akart szegény, de azok a mocskok lelőtték.

Egy fiatal nő lép hozzánk:

— Iszonyatos volt, most is remegek. Minden furcsa hangra felkapom a fejem, mert azt hiszem, lőnek.

— A sortűz után kimentünk a főtérre, és imádkoztunk — folytatja Nagyné. — Minden pap ott volt, az emberek térdeltek, sírtunk, könyörögtünk, hogy hagyják abba a vérfürdőt. „Isten velünk van”, mondtuk, s magasra tartottuk a gyertyákat. Jaj, ma sem tudom, hány halottunk van.

Földszintes, kertes házat alig látók. Ördögi terv pusztította el őket. Néhány maradványra azért rábukkanok. Ezeket a lakóik rég elhagyták, ajtóik, ablakaik nincsenek, a fal omladozik. Körötte szemétdomb, és patkányok.

— Menjen innen! — szól rám egy borostás arcú férfi. — Menjen innen, mert baja lehet. Terjed a betegség.

— És maga?

— Ne törődjön velem. Hagyjon! Szép ház volt ez, ugye? Ilyet senki nem tud építeni. Itt laktam ...

Visszamegyek a belvárosba. A földön megtaposott, széttépett Ceausescu-képek. Az ablakokban gyertyák. Valahol harangoznak. Egy fiatalasszony szólít meg könyörögve:

— Gyógyszere nincs? Fájdalomcsillapító kéne!

Tehetetlenül tárom szét a kezem.

Alig teszek néhány lépést, amikor valaki elkiáltja magát:

— Vigyázzatok, hasalj!

A kocsim mellé ugrok, az emberek szétrebbennek. Két férfi a földre veti magát.

— Fogjátok meg a rohad tat! — hallom, de alig ocsúdok az ijedtségtől.

Egy férfi után legalább harmincán rohannak. Katonák is előkerülnek. Elkapják a menekülőt. Fegyvert találtak nála, az előbb a ruhája alól a csövét vették észre néhányan. A férfit agyba-főbe verik.

Alaposan átnézem a kocsimat. Állítólag ugyanis előfordult már, hogy gyújtószerkezetet tettek az autóra, s az hamarosan felrobbant. Elővigyázatosságra intenek a járókelők is, váltig a lelkemre kötve, hogy ne utazzam egyedül. Egyébként sok magyar rendszámú, a Vöröskereszt jelzésével ellátott személygépkocsiit és teherautót látok az utcákon. Mennek konvojban és egyesével is. A helybéliek utat engednek nekik, integetnek.

Egy asszony lép hozzám: „Puszilok minden magyart”, mondja. A lángossütő ingyen kínálja nekem portékáját. Egy román fiatalembert kérdezek:

— Milyen a viszony a magyarokkal?

— Nekünk sosem volt egymással bajunk. Most is együtt harcolunk, hogy jobb legyen. Egyébként éppen ma tették közzé, hogy január elsejétől a hivatalok, az üzletek nevét magyarul is feltüntetik.

— Le a kalappal előttetek — szól közbe Cordos Ioan.

— Amit mi nem mertünk elmondani, azt ti egy ideje már hírül adtátok a tévében, az újságban.

Aradon most mindennap nagy temetések vannak. Hatalmas a gyász, hisz rengeteg a halott. De talán nem lesz több, végre abbamarad a vérontás. Ezért imádkoznak, ezért könyörögnek az emberek. Ezért szólnak a harangok, sírnak a gyászolók. Térdepelve, esedezve: irgalmat remél a város. Legyen végre béke már!

Elhagyom Aradot. Égnek a fények, a gyertyák. A fájdalmas zokogást viszem magammal. Közben tülkölnek az autók, köszöntik a magyarokat.

Az úton kétnyelvű feliratúk: „Libertate, Szabadság!, Pace, Béke!” Akad, csak magyar nyelvű is: „Soha többé ne hagyjatok el bennünket!”

Népszava 1989. december 30.