Bábel a Rózsadombon

B.I.-nek

„Nincsen apám”. Így kezdődik a vers, amelyet Hirsch Jenő bosszúból vagy jogos felháborodástól vezérelve az érettségiző diák elé tolt. Érdekes, hogy e váratlan megmozdulása legkevésbé a tanulót izgatta fel, viszont annál nagyobb fészkelődésre késztette az iskola igazgatóját és magyar tanárát. Utóbbiról annyit kellett tudni, hogy valami diplomata vagy szerkesztő elkényeztetett felesége, aki mintegy hobbiból tanított ott irodalmat, és aki, valljuk meg, bizony kissé lesajnálta a zöldfülű érettségi elnököt. A direktor asszony meg olyan volt, mint akkortájt az igazgatók átlaga: nem csupán a rendet, de a világnézeti szilárdságot is felügyelte. Így hát teljes három napon keresztül, amíg a vizsga ment, nem tágított Hirsch Jenő mellől. Tán még valami olyasmit talál mondani a fültövig érő hajú, ki tudja honnan szalasztott, ki által ráküldött ifjú titán.

Egyébként egy József Attila-vers elemzése már akkortájt sem számított provokációnak, csakhogy Hirsch Jenő afféle lelkes és küldetéses pedagógusként ráadásul mellé csúsztatott egy újhullámos dalszöveget is: lenne kedves a fiatalúr összehasonlítani az alkotásokat. A két kolléganő összenézett és élő felkiáltójelként éppen tiltakozásra nyitotta volna száját, amikor a diák nyugodt hangon megszólt: „össze lehet hasonlítani, ha nagyon akarjuk, de lényegüket tekintve összehasonlíthatatlanok”. A jó nevű iskola vezető tanárai elégedetten hátra dőlve várták a folytatást. Nem csalódtak. Tanulójuk nem hiába koptatta alma matere padlóját: nem csak a por ragadt rá, hanem az ott osztott ige is értő fülekre talált. Erre meg Hirsch Jenőnek esett le az álla. „Talán, ha kifejtené” – dadogta meggyőződés nélkül, és tudta, hogy visszavonhatatlanul vereséget szenvedett.

A 80-as évek elején valamelyest – leginkább kültelki művelődési házakban – megtűrt, ám valójában tiltott dalok e veretes darabja olyasmit kiáltott a világba, hogy hőse „eladja az ingét, a gatyáját”, és sorban, jó részletes leltárt készítve, minden értékét, de „a lelkét, azt nem adja, nem adja”. A vizsgázó negyedikes, nem kis érettségről tanúbizonyságot téve, erről fejtette ki ellentmondást nem tűrő módon, hogy legfeljebb, ha formai lehet a hasonlósága a tankönyvi verssel, tudniillik, amíg előbbi az esztelen lázadást, addig a szocialista irodalom klasszikusa a tömegek jogos elégedetlenségét fejezte ki a fennálló tőkés renddel szemben. Hirsch Jenő, a szépreményű érettségi biztos, szájtátva hallgatta és a csinos eszmefuttatás végén csak annyit tudott kinyögni: jeles. A kolléganők némán triumfáltak.

Az igazat megvallva, mire Hirsch Jenő elvetélt kis tantermi forradalmára rászánta magát, addigra már beleégett a magyar érettségi dolgozatok keserű élménye. Abban az évben az Antigoné volt az egyik írásbeli téma, és eleinte csodálkozással, kissé hitetlenkedve, de ahogy egyre előrébb jutott az olvasásukban, mind erősödő rossz érzéssel lapozgatta őket, hogy a végén elemi tiltakozás törjön ki belőle.

A gimnáziumi végzősök között több volt ugyanis a Kreón, mint az Antigoné-drukker. Ezért határozta el már jó előre, hogy erre a szóbelin okvetlenül rákérdez. Ha jól meggondoljuk, akkor kellett volna abbahagynia a mesterségét. Az érettségizők ugyanis meglehetősen pontosan és szolidárisan adták vissza – bár megnevezni nem tudták – az Engelstől tanultakat. Aki egy rossz pillanatában azt találta írni, hogy a centralizáció korában a koronás fők a progresszívek és a viszályt és anarchiát szító főurak a reakciósak. Ez aztán belekerült minden tankönyvbe és egyszerű sémája miatt szívesen visszhangozták a tanárok is, méghozzá oly tehetséggel, hogy a diákjaik is mind egytől egyik ragyogóan elsajátították. És, ami még rosszabb: megértették és magukévá tették a gondolatot. Azt tudniillik, hogy a rend – lett légyen az zsarnoki – jó dolog, a szabadság ezzel szemben macerás, esetenként önfeláldozást igénylő projekt. Az előkelő rózsadombi iskolában pedig nem nagyon vágyott a mártír szerepre senki: a jövendő messiásai, világmegváltó forradalmárai nem abban a talajban akartak foganni. Fiatalok voltak, de bolondok, azok aztán nem.

Így ment le az első nap, és Hirsch Jenő ettől fogva nem tiltakozott, amikor az iskola tanárai minduntalan a büfé felé tolták és mindenféle szendvicsekkel traktálták. Addig sem kellett a teremben lennie. Annyit azért adott magára, hogy elfelé menet büszkén elhárítsa a verselemző fiú csak csipetnyire szánakozó, ám annál lovagiasabb ajánlatát: „Elnök úr, ugyan üljön már be ide a kocsiba, elviszem a metróig.” E perctől kezdve a hátralévő két teljes napon keresztül hallgatott és készült a végső összecsapásra.

Egy érettségi elnöknek komoly jogosítványai vannak. Végtelen mennyiségű körözöttes kenyeret ehet szalámival, jóindulatú és biztató mosollyal nézheti a vizsgadrukkban izzadó diákokat és buzgón helyeselhet a briliáns tanári értékeléseknek. Akár az iskola dicsőségtábláját is végignézheti a direktor értő tárlatvezetésével. Egy pillanatra sem hagyják azonban, hogy elfeledje: ő itt idegen, csak rajta áll vagy bukik, hogy megtűrt avagy megtisztelt.

Az utolsó szó azonban az övé. Az érettségi vizsga eredményeit ő közli a hallgatósággal, a csupa nagy betűs életbe ő küldi az éretteket. Még egy elítélt is élhet az utolsó szó jogával.

És Hirsch Jenő meglehetősen élt vele azon a nagyon meleg nyár eleji napon. Minden fennkölt gondolatát elmondta a szabadságról, Iszaak Babel öreg zsidó ószeresét, Gedalit idézve a „jó emberek internacionáléjáról”, a hatalom és az egyén őseredeti konfliktusáról, a választás lehetőségéről és kényszeréről, beszélt mindenről, tiszta szívvel, amit akkor és azt követő hosszú tanári pályáján fontosnak tartott. Csak a jegyeiket felejtette el kihirdetni az őt állva hallgató, hőségtől kókadozó gyerekeknek. Kezdő volt még, mi tagadás, a beszéd kissé hosszúra sikeredett, két diák ájult el közben.

Soha többé nem hívták érettségi elnöknek. Egyetlen vigasza maradt: az néhány tucat rózsadombi tanár és diák talán örökre megjegyezte a nagy szovjet-orosz-zsidó író nevét.