Márkus László halálára

Felcsillanna a szeme, s már játszana is. Cinci kandúrt, vagy Harpagont. Claudius királyt, vagy Bénit, a kőkorszaki slemilt. Vagy egyszerűen csak Márkus László színészt.

A Madách Színház mély megrendüléssel tudatja, hogy Márkus László, a színház Kossuth-díjas kiváló művésze, december 30-án késő éjjel, hosszan tartó, súlyos betegség után, életének 59. évében elhunyt. Temetéséről később intézkednek

„Akarsz-e mindig, mindig játszani?"

Ha még válaszolhatna a Kosztolányi-vers kérdésére, azt válaszolná: — Akarok! Felcsillanna a szeme, s már játszana is. Cinci kandúrt, vagy Harpagont. Claudius királyt, vagy Bénit, a kőkorszaki slemilt. Vagy egyszerűen csak Márkus László színészt.

Nem ismertem senkit, aki annyira színész lett volna, mindig, mindenhol, minden helyzetben és minden pillanatban, mint ő. Másoknak a színészet talán foglalkozás, talán szakma. Neki életforma volt. Életforma? Az élete. Kisgyerek kora óta soha semmi más nem akart lenni, soha, semmiféle más foglalkozás nem érdekelte, csak a színészet.

Kollégái közül ki így, ki úgy került a pályára, kitérőkkel, buktatókkal, kerülőkkel. Őt még a kitérők, a kerülők, a buktatók is a színpad felé vezették. Színpad iránti szerelméhez csak egyetlen társszenvedélye volt hasonlítható: rajongása a mozi, a film, a filmművészet iránt. Megszállott filmnéző volt, de ebben is színész: ha filmekről beszélt, csak a nagy színészek alakításait emlegette, azoknak emlékezett minden apró rezdülésére, szemvillanására, hangsúlyára, a ruhájukra, a hajviseletükre. Színészszemmel nézte az egész világot, s azt látta meg belőle, ami számára a lényege volt: a játékosságot, a színeket, a különlegességeket, egy mozdulatot, egy figurát, egy hangulatot.

Voltak kedvenc szavai. Imádom! — mondta. Megőrülök érte! — kiáltotta. Fantasztikusan isteni! — sóhajtotta. Megdöglöm tőle! — sikította. Borzasztóan gyűlölöm! — sziszegte. Ezek többnyire értékítéletszámba menő kitörések voltak, a rajongás, vagy az ellenszenv kifejezései, és legtöbbször a színészetre, a színészekre, a szerepekre, az ételekre, a bútorokra, a cipőkre, az öltönyökre, a pulóverekre és a szőnyegekre vonatkoztak.

Imádta az életet, imádott élni, s tudott is. De azt is elvárta, hogy az élet imádja őt. Kényeztesse el, babusgassa sikerekkel, népszerűséggel, pátyolgassa baráti és pályatársi jó szóval, ajnározza mediterrán nyaralásokkal, megkínálja világjárással, elhalmozza figyelmességekkel.

S az élet nem is volt fukar vele szemben. Alighanem mindent meg is adott neki. Még a hosszú és súlyos betegség szenvedését is — de tán csak azért, hogy abból is diadalmasan kerüljön ki, mint egy nehéz, életveszélyesen átélendő szerepből, melyben egy súlyos beteget kellett alakítania.

Felépülését sokan orvosi csodának tartották. Én inkább a színészi erő csodájának mondanám. Soha szerepet vissza nem adott — elfogadta ezt a feladatot is. És végigjátszotta, mert ekkora tétre menő szerepet nem hagyhatott ki. S amikor újra színpadra lépett, volt abban az alakításban valami gúnyoros dölyf is: fityiszt mutatott a betegségnek, ennek a hálátlan szerepnek, mert ő bizonyult erősebbnek.

A szerepek azonban néha visszaütnek. Váratlanul, kiszámíthatatlanul.

Véle is ez történt. Vasárnap este még a Játék a kastélyban Turaiját játszotta, a nagy visszatérés bravúrszerepét, Molnár Ferenc komédiájában. Keddre virradóra pedig fölébe kerekedett a végső szerep, s ahogy Márkus ízig-vérig színész, komédiás énjéhez illett: játék közben gyűrte le.

„Akarsz, akarsz-e játszani halált?" — kérdezi a Kosztolányi-vers utolsó sora. Ha felelhetne még Márkus László, talán erre a kérdésre is azt felelné: — Akarok! Mert akadhatott volna-e számára szebb szerep, mint hogy át- komédiázza magát az elmúlás halhatatlanságába?

Népszava 1986. január 2.